– Anya… – zokogtam, és a könnyek, amiket az elmúlt tizenkét évben elfojtottam, most mind utat törtek maguknak. – Azt hittem… azt hittem, soha többé nem látlak.

– Itt vagyok, szerelmem… itt vagyok – ismételgette, miközben a könnyei az én arcomra hullottak. – Soha többé nem engedlek el.

Ferhat csendben becsukta mögöttünk az ajtót, és magunkra hagyott minket a szobában, ahol a múlt sötét titkai végre fényt kaptak.

Kint, a horizonton a nap lassan felkúszott a hegyek mögé, aranyló sugarakkal festve meg a völgyet. A karkötő, amit a táskámban hoztam, most ott csillogott anya csuklóján – nem mint a gyász emléke, hanem mint a visszaszerzett élet és a soha el nem múló szeretet szimbóluma.