— Nem, Marcus — néztem ki az iroda ablakán a városra. — Én csak megtanultam, hogy azok az emberek, akik a gyerekeimet a szervizajtó mellé ültetik tányér nélkül, nem a családom. Mától kezdve üzletfelek vagyunk.
Délelőtt tizenegy órára a Bennett Office Supply központi épületében kitört a teljes káosz.
Marisol – aki a cég marketingosztályán dolgozott – folyamatosan küldte az üzeneteket:
„Claire, a raktárban leálltak a villásargonkák! A rendszer zárolta a szállítási kódokat!”
„A Staples és az Office Depot képviselői az üveges irodában üvöltenek Vanessával, mert az e heti szállítmányok nem mentek ki!”
„Apa most hívta a rendőrséget, hogy törjék fel a szerverszobát, de az IT-s srác közölte, hogy a kódok a te felhőfiókodban vannak, és ha hozzányúlnak, törlődik az egész adatbázis!”
Elmosolyodtam, de nem válaszoltam.
Délután egy órakor egy fekete Lincoln gördült be a házam felhajtójára.
Apám szállt ki belőle. Az arca vörös volt, a léptei bizonytalanok, de a tartásában még mindig ott pöffeszkedett az a jól ismert, gőgös autoritás, amivel harminc éven át irányította a családot. Mögötte Vanessa érkezett a saját kocsijával. A nővérem elegáns kosztiümje zilált volt, a frizurája szétesett, s a szemeiben pánik izzott.
A verandán álltam, összehajtott karral, amikor felértek a lépcsőn.
— Claire! — kiáltotta apám, s a mankójára támaszkodva fenyegetően felém lépett. — Mi ez a disznóság?! Leállíttattad a cég szervereit?! Az ügyvéded bezárással fenyeget minket?! Megháborodtál?!
— Jó napot, apa. Szia, Vanessa — mondtam nyugodtan. A hangomból hiányzott minden él, minden harag. Olyan voltam, mint egy idegen, aki most találkozik velük először.
— Ne jó napotozz nekem! — üvöltötte apám. — Azonnal kapcsold vissza a rendszert! A legnagyobb ügyfeleink kötbérrel fenyegetőznek! Százezer dolláros veszteségünk van csak a mai napon!
