— Apa — szakítottam félbe halkan, de olyan határozottan, hogy a szavaim megtorpantották. — A Bennett Office Supply tegnap 18:12-kor megszüntette a munkaviszonyomat. Semmilyen jogi vagy operatív kötelezettségem nincs a céggel szemben. A szoftver az én tulajdonom. Ha használni akarjátok, licencdíjat kell fizetnetek. De jelenleg nem áll szándékomban licencet biztosítani a számotokra.
— Te mocsok… — lépett előre Vanessa, s az arca torz volt a gyűlölettől. — Bosszút állsz, mert tegnap a szervizajtóhoz ültettünk?! Mert a gyerekeid nem fértek el a főasztalnál?! Micsoda szánalmas, gyerekes bosszú ez?!
Ránéztem a nővéremre.
— Nem, Vanessa — mondtam, s elővettem a telefonomat. — Nem bosszút állok. És nem a tegnapi ülésrendről van szó. Tudom, hogy a kirúgási értesítőmet 18:12-kor küldtétek el. Fél órával azelőtt, hogy megérkeztünk volna az étterembe.
Vanessa arca egyetlen másodperc alatt váltott vörösből mészfehérre. A szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang.
— Marisol elküldte a videót, Vanessa — folytattam kimérten. — Hallottam, amit apámmal beszéltetek a szervizajtó mellett. „Ha rájön, hogy kirúgtuk, vagy beáll a sorba, vagy kisétál.” Azt terveztétek, hogy megaláztok a gyerekeim előtt, miközben a háttérben már elvettétek a munkámat, a pozíciómat és a megélhetésemet.
Apám megtorpant. A mankójára nehezedett, s a szemei kétségbeesetten ugráltak köztünk.
— Claire… — szólalt meg apám, s a hangja hirtelen megszelídült, próbálva felvenni a jól bevált, atyai tónust. — Tudod, hogy ez csak üzlet… Vanessa fiatal, friss energiákra volt szükség a vezetésben… Én mindig is szerettelek téged! Csak meg kellett értened, hogy a cég jövője a fontosabb!
— Ha a cég jövője a fontosabb, apa — léptem közelebb hozzá —, akkor miért engedted, hogy a gyerekeim tányér nélkül üljenek az ajtó mellett? Ethan tizenegy éves. Sophie hét. A saját unokáidat alázatoskodtad meg azért, hogy Vanessa jól mutasson az új alelnöki székében.
— Az csak egy félreértés volt! — dadogta apám. — A pincérek hibáztak!
