Születése óta Hannah úgy élt, hogy valaha is látta volna a fényt. A világnak nem voltak színei vagy arcai számára, csak hangok, textúrák, illatok és az évszakok változó melege. Apja számára azonban sosem volt igazán szeretett lány. Úgy kezelte, mint egy terhet, amit az élet igazságtalanul helyezett rá.
Két nővére szeretettel nőtt fel. Dicsérték, csodálták és büszkén mutatták meg őket a látogatóknak. Hannah-t viszont ritkán említették. A családja úgy viselkedett, mintha a létezése is szégyen, amit el kell rejteniük.
Anyja halála után a házban maradt kevés melegség teljesen eltűnt. Az apja abbahagyta, hogy úgy tett, mintha Hannah jövője számítana neki. Csak akkor beszélt vele, amikor szükséges, és kerülte az érintést, vigasztalást vagy a kérdezést, mit érez.
Szerezzszülői tippeket
Amikor Hannah betöltötte a huszonegy éves reggel, hirtelen kitárult a hálószobája ajtaja. Az apja az ajtóban állt, és egy lapos, érzelemmentes hangon közölte a hírt.
Hannah zavartan felé fordította a fejét.
“Kinek?”
“Egy koldusnak, aki a templom előtt ül, és pénzt kér az emberektől.”
Néhány másodpercig azon tűnődött, vajon félreértette-e őt.
De nem volt félreértés.
A döntés már megszületett. Senki sem kérdezte meg tőle, mit akar.
Másnap megtartották az esküvői szertartást.
Amikor véget ért, Hannah apja átadott neki egy kis utazótáskát. Nem ölelte át. Nem búcsúzott el. Még áldást sem adott az új életére.
Ehelyett a férfihoz fordult, aki most már a férje volt, és hidegen mondta:
“Most már a te felelősséged.”
Aztán elment.
Úgy távozott, mintha végre megszabadult volna valamitől, amit élete nagy részében tehernek tartott.
A férfi neve Daniel volt.
Elvezette Hannah-t egy kis kunyhóhoz a falu szélén, messze attól a nagyszabású háztól, ahol felnőtt, és nem kívánatottnak érezte magát. Felkészült a legrosszabbra. Kegyetlenséget, elhanyagolást és megaláztatást várt.
De nem sokkal később rájött, hogy tévedett.
