Daniel gyengéd volt, ahogy még sosem tapasztalta. Keserű éjszakákon a saját takaróját húzta a vállára. Megtanította neki, hol van minden a kunyhóban, vizet hozott a kútból, elkészítette az ételt, és olyan gondosan beszélt vele, hogy néha úgy érezte, ő a legértékesebb ember a világában.

Hannah először értette, mit jelent szükség lenni anélkül, hogy sajnálatot kapnának.

Teltek a napok.

Aztán hetek.

És lassan, annak ellenére, hogy sosem választotta ezt a házasságot, a szeretet kezdett gyökeret verni a szívében az a férfi iránt, akit kénytelen volt feleségül venni.

Mégis, bizonyos dolgok nyugtalanították őt.

Voltak esték, amikor Daniel órákra eltűnt anélkül, hogy elmagyarázta volna, hová ment. Időnként a falusiak olyan módon köszöntötték, ami egy átlagos koldustól furcsának tűnt. Néhányan halkabban halsították a hangjukat, amikor elhaladt. Mások nyíltan tisztelettel szólítottak hozzá, mintha tudnának róla valamit, amit ő nem.

Amikor Hannah a múltjáról kérdezett, majdnem ugyanazt a választ adta.

“Nem mindig voltam az a férfi, akit most látsz.”

Egy délután, amikor Hannah a falusi piacon volt, valaki hirtelen megragadta a kezét. Az idősebb nővére, Rebecca volt az.

“Nem tudod az igazságot,” suttogta sürgetően Rebecca.

Hannah felé fordult.

“Milyen igazság?”

Rebecca közelebb hajolt.

“Az a férfi, akinek Apa adott téged, nem az, akinek állítja magát.”

Hannah szíve hevesen vert.

“Mit akarsz mondani?”

A nővére még mélyebbre halkította a hangját.

“Apa nem azért szervezte meg ezt a házasságot, mert Daniel szegény.”

Megállt, idegesen körbenézett körülöttük.

“Van még egy ok. Sokkal veszélyesebb.”

Hannah a nap hátralévő részét képtelen volt megnyugtatni a gondolatait. Minden hang élesebbnek tűnt a szokásosnál. Minden emlék Daniel kedvességéről most már kérdést hordozott.

Aznap este, amikor kettesben voltak a kunyhóban, már nem tudott csendben maradni.

“Mondd el az igazat,” mondta. “Ki vagy te valójában?”

Daniel sokáig csendben maradt.

Aztán leült mellé, mindkét kezét a sajátjába fogta, és halkan beszélt.

“Reméltem, hogy soha nem fedezed fel így.”