Hannah légzése egyenetlenné vált.
“Mit fedezz fel?”
Daniel mély levegőt vett.
“Az apád már az elejétől fogva tudta, ki vagyok.”
Az ujjai remegtek.
“Ha ismert téged, miért tettette úgy, mintha még sosem látott volna?”
Daniel felállt, és az ablak felé indult. Néhány pillanatig a sötétségbe bámulta a kint.
“Mert neki is jól jött, hogy mindenki elhiggye, pontosan az, amilyennek látszom.”
A kunyhó elcsendesedett.
A falak mögött a szél áthaladt egy régi fa ágain keresztül. Valahol a távolban egyszer ugatott egy kutya, majd elcsendesedett.
Hannah hallgatta ezeket a hangokat, miközben érezte, hogy az általa értett élet kezd összeomlani körülötte.
“Azt mondtad, az apám tudja, ki vagy,” suttogta. “De Daniel a valódi neved, ugye?”
Felé fordult.
“Nem.”
Hannah gyomra összeszorult.
“Akkor mi a neved?”
“Nagyon kevesen tudják. A falusiak Danielnek kezdtek szólítani, miután idejöttem.”
Hideg futott végig rajta.
“Ki vagy te?”
Nem válaszolt azonnal. A szavak nehezen nyomták őt.
“Néhány évvel ezelőtt a családom az egyik legtiszteletreméltóbb volt ebben a megyében. Gyümölcsösök, mezőgazdasági területek és több bolt is volt a városban. Az emberek apámhoz fordultak, amikor tanácsra volt szükségük. Nem csak azért tisztelték őt, mert gazdag volt, hanem mert soha nem csalott meg senkit.”
Hannah tökéletesen mozdulatlanul ült, hallgatott.
“Aztán bizonyos férfiak úgy döntöttek, hogy azt akarják, ami a miénk volt. Hamisítottak jogi papírokat, fizettek tisztviselőknek, és apámat olyan bűncselekményekkel vádolták, amiket soha nem követett el. A házunkat elfoglalták. A földünket elkobozták. A rokonainkat elűzték. Nem volt más választásom, mint eltűnni.”
Daniel hangja halkabb lett.
“Ekkor kezdtem el más néven élni.”
Hannah nyelt egyet.
“Mi köze az apámnak ehhez?”
Daniel visszatért hozzá, és leült vele szemben lévő székre.
“Ő volt az egyik férfi, aki segített elpusztítani a családomat.”
A szavak olyan erővel csaptak rá, hogy alig kapott levegőt.
“Nem…”
“Jól ismerte az apámat. Üzleteltek együtt.”
“Honnan tudod?”
“Megtaláltam a dokumentumokat.”
