A nyugtákat az asztalra tettem, egymás mellett. A bérbeadó nyugtája 12 000 dollárért. A 13 400 dolláros hitel rendezésének igazolása. Szolgáltatásért fizetett 2 600 dollár. És Teresa rehabilitációs igazolása 3800 dollárért.
“A bérleti díj nekik van. A számítógép a tiéd, Bruno, bár hónapokig más dolgokról is foglalkoztam, hogy megengedhesd magadnak. Írásban megígérted anyámnak a terápiát. Ha most nem tudod ezt az ígéretet, visszafizetem a 3800 dollárt. Már szétválasztottam őket.
“De a földért volt a pénz!” közbevágott.
“Milyen terepen?” Kérdeztem, miközben az anyósomra néztem. Aki csak az anyád van vevő?
Ofelia felvette a kék mappát, és a mellkasához nyomta.
“Nem fogok birtokot adni egy olyan nő nevére, aki bármikor elhagyhatja a fiamat.
Rövid büntetés volt. Még sminkelt sem próbált felvenni. Bruno lenézett. Csendben figyeltem, amíg nem értette, mit mondott az imént.
“Tudtad ezt?” Megkérdeztem tőle.
Megdörzsölte a homlokát.
“Anya azt mondta, majd majd megjavítjuk.” Hogy először is kényelmes volt az ő nevében cselekedni.
“És konzultáltál egy közjegyzővel, hogyan garantálna nekünk valamit?” Kértél megállapodást? Láttál megtakarítási nyugtát?
Nem válaszolt. Előttem volt Ophelia jegyzetfüzete, ceruzajegyzetekkel, amiket bárki megváltoztathatott, és egy mappá, amelynek papírjait nem mutatták meg.
“Hadd lássam őt,” kértem.
Az anyósom habozott. Aztán két lepedőt dobott az asztalra.
Ezek voltak a lefizetési kérelem és a fizetési ütemterve. A vevő Ofelia Hernández volt; és nem is szerepeltünk kedvezményezettként. Az eladó hétfőn újabb előleget kért, és ha nem kapta meg, bírságot is kiszabhatott. Még egy oki sem volt a mi javunkra.
“Mennyit szállítottál?” kérdeztem.
Ophelia becsukta az ajkát.
“Ez a mi dolgunk.
“Akkor azt sem mondhatod meg, mennyit spóroltunk meg. 14 hónapja Bruno küldte neked a fizetését, és ma megkaptad az enyémet. Ha ez tényleg projekt számunkra, akkor felelősségre kell vonni.
A férjem megállt. Sosem láttam, hogy magyarázatot kér az anyjától. Végül megkérdezte:
“Hol van minden, amit átadtam neked?”
