9 nap telt el. Ofelia a családi csevegésben azt írta, hogy kiürítettem Bruno számláját, hogy kifizessem Teresa luxuscikkeit. Csak egyszer válaszoltam, sértés nélkül. Megosztottam a lakbért, hitel- és közüzemi számlákat, elrejtve a banki adatokat; Elmagyaráztam, hogy én fizettem a terápiát. Néhányan bocsánatot kértek. Mások folyamatosan érdeklődőnek hívtak. Értettem, hogy nem tudom meggyőzni azokat, akik a pletykát részesítik előnyben a nyugtával szemben.
Ophelia 8 000 dollárt adott vissza. Ezután ügyvédeken keresztül beleegyezett, hogy a többi részt havi törlesztőrészletekben dokumentálja. Az első kifizetések késve érkeztek. Fenntartottam a követelésemet a függőleges ügyekre. A föld az ő nevét követte; Bruno abbahagyta a fizetés átadását, amikor látta, hogy még azt sem tudja, mennyit járult hozzá.
Két hónappal később eljött a számítógépéért. Vékonyabb volt, és egy zacskó házi ételt vitt magával. Azt mondta, most fizetett díjat, hogy Ofeliával éljen, és hogy ő folyton kérdezi tőle, mit vett az utcán.
“Nem is tudtam, hogy ennyire fullasztó,” vallotta be.
“Tudtad, amikor ezt tette velem. Neked rendben volt, amíg nem érintett hozzád.
Lehajtotta a fejét. Azt mondta, hogy újra próbálkozni akar, hogy korlátokat szabhatok és visszakaphatom a terveinket. Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó lenne-e számlákat mutatni, abbahagyni a pénz átadását megállapodás nélkül, és elismerni az anyja előtt, hogy engedély nélkül vette el a fizetésemet.
“Időre van szükségem, hogy megbeszélhessem vele,” válaszolta.
Ez volt a válaszom. Nem azért, mert az ember nem tud változni, hanem mert még mindig engedélyt kellett kérnem, hogy tisztelettel bánjak velem.
A válás hónapokig tartott. A tulajdonokat osztjuk szét, elszámoljuk a bérbeadóval, és a költségekről tanácsadással beszéljük meg. A szerződés végéig maradtam, majd a laboratórium közelében béreltem. Bruno visszakapta a laptopját, adósság nélkül. Azok az áruk, amelyeket nem tudtunk kölcsönös megállapodással osztani tovább, folytatták a folyamatukat.
