A telefonom kijelzőjén villogó fénykép és a fenyegető üzenet – „Ha Vela újra szeret valamit, visszaveszíti” – beleégett a retinámba. A Puerta de Hierro-i hatalmas rezidencia fényűző, márványburkolatú folyosója hirtelen jéghideg börtönné változott.
Valaki a házon belül – egy olyan ember, akiben Adrián Vela megbízott, vagy aki legalábbis szabadon mozgott a falak között – lefotózta a kétéves kislányomat, amint a konyhában epret eszik, amit maga Adrián adott neki. Ez nemcsak egy üzenet volt nekem. Ez egy nyílt hadüzenet volt Adrián felé, amelyben Sofíát használták fel céltáblaként.
A fejemben zuhatagként kavarogtak a gondolatok. Miért pont Sofía? Miért reagált Adrián olyan különösen, amikor meglátta a kislányomat az íróasztalánál? Az a villanásnyi fájdalom az arcán… az nem egy könyörtelen üzletember, nem egy rettegett biztonsági cégvezető arcvonása volt. Az egy apa arca volt, aki elveszített valamit.
De most nem volt idő morfondírozni. A telefonom újra rezgett. Egy újabb üzenet érkezett:„Este nyolckor a kert végi pavilonban. Hozd el az irodából azt a kék dossziét, amit Vela az asztalán hagyott, különben a gyerek következő képe nem az eperevésről fog szólni.”
A gyomrom görcsbe rándult. Kék dosszié? Milyen kék dosszié? Amikor Adrián irodájában voltam, a papírok között valóban volt egy vastag, sötétkék iratgyűjtő, amit nem rakt el a páncélszekrénybe. Ha most visszamegyek a nyugati szárnyba, és elhozom azt a dossziét, azzal elárulom Adrián bizalmát – már ha egyáltalán bízott bennem –, és egy veszélyes bűnügy vagy céges leszámolás részese leszek. De ha nem teszem meg, Sofía életét teszem kockára.
— Mariana?
Megperdültem. Teresa, a házvezetőnő állt a folyosó sarkában, a kötényét szorongatva. Az arca sápadt volt, a szemeben tiszta félelem tükröződött.
— Teresa… — suttogtam, s a telefonodat a táskám mélyére süllyesztettem. — Láttál valakit a nyugati szárny környékén, miután eljöttem Adrián irodájából? Valaki… aki fényképezhetett?
Teresa körülnézett, majd megragadta a csuklómat, és behúzott egy szűk takarítószer-tárolóba.
