A Puerta de Hierro-i rezidencia nyugati szárnyában ma már nem a félelem uralkodott. A kék dossziét átadták a szövetségi bíróságnak, Esteban és a hálózata börtönben ült, a cég pedig biztonságban volt.
A konyhában álltam, miközben a kinti kertben a friss hó fehér takaróként terült el a pázsiton. Sofía a tágas faasztalnál ült, s nagy élvezettel majszolta a friss epret, miközben Adrián – a rettegett Adrián Vela – a térdelve próbált feladni rá egy sárga téli kabátot, mert menni akartunk hógolyózni.
Sofía felnevetett, és átkarolta Adrián nyakát.
Adrián felemelte a kislányt, az arcára pedig az a mosolyült ki, amit addig soha senki nem látott rajta: egy apa mosolya, aki végre visszakapta a világot.
Rám nézett, a szemei csillogtak a boldogságtól.
— Készen állsz, Mariana? — kérdezte.
Mosolyogva bólintottam, vettem a saját kabátomat, s kiléptem a hóesésbe. A múlt adósságai, a nehéz sors és a magány végleg a háttérben maradtak. La Cumbre del Pino hideg hegyei után itt, ebben a házban megtaláltam azt, amiről azt hittem, soha többé nem lehetek része: egy igazi otthont.
VÉGE
