Bólintottam, bár a lábaim alig tartottak.
— A kislányom… Sofía…
— Biztonságban van — vágta el a szót Adrián. — A sofőröm már átvette Teresától. A kocsiban vár ránk, meleg teával.
Letettem a kék dossziét az asztalra.
— Miért csinálta ezt, Adrián? Mi volt ebben a dossziéban?
Adrián felvette a nehéz iratot, s az ujjával lassan végigsimított a bőrkötésen.
— Ez nem üzleti titok, Mariana — mondta halkan. — Ez az iratcsomó tartalmazza annak a bűnszervezetnek a nevét, amelyik öt évvel ezelőtt elrabolta a kétéves kislányomat. Azért hoztam ide Puerta de Hierro-ba, hogy végre pontot tegyek a végére.
Megállt a levegő a torkomban. Az elrabolt kislánya… Ezért nézett rá Sofíára olyan fájdalommal. Ezért mondta azt, hogy „nem viszem ki”. Sofía kora, a szeme, a mosolya… mindent visszahozott neki abból a rémálomból.
— Esteban eladta őket — folytatta Adrián, s a hangja megkeményedett, mint a gránit. — Azért hozta ide ezt a veszélyhelyzetet, mert meg akart állítani, mielőtt leadnám a dokumentumokat a szövetségieknek. És téged… téged csak egy eszközként akart használni a zsaroláshoz.
Kiléptem az íróasztal mellől, és felnéztem a férfira, akitől egész Guadalajara félt.
— Sajnálom, hogy megszegtem a szabályokat — mondtam halkan. — Sajnálom, hogy behoztam Sofíát a veszélybe. Elmehetek? Nem kell a munkája, Mr. Vela. Csak a kislányomat akarom.
Adrián megrázta a fejét. Lassan közelebb lépett hozzám, egészen addig, amíg meg nem éreztem a fás, férfias parfümjének illatát.
— Mariana — mondta, s a hangja most már nem a főnök hangja volt, hanem egy olyan emberé, aki végre megtalálta a békéjét. — Azt mondtad reggel, hogy te felelsz mindenért. De mostantól… én felelek értetek. Nem mészenhova. A kislányodnak otthona van itt. És neked is.
Három hónap telt el azóta a fagyos novemberi reggel óta.
