— Nem szabadna itt beszélnünk, Mariana — lihegett. — Mindenhol kamerák vannak. De…igen. Valaki mozgott a fenti folyosón. Nem a személyzet közül. Azt hiszem… Esteban az.
— Esteban? A biztonsági főnök?
— Ő felel Mr. Vela személyes biztonságáért, de az utóbbi időben… sok furcsa telefonhívása volt. A konkurenciával tárgyal, Mariana. Mr. Vela ellenfelei meg akarják buktatni a céget, és ehhez minden eszközt bevetnek. Ha észrevették, hogy a főnök lágyabb pontot talált a kislányodban… hát, jaj nekünk.
Megsimítottam a zsebemben lapuló telefont. Szóval Esteban volt az. A biztonsági főnök, aki épp azt a embert árulta el, akinek a kenyerét ette.
Visszamentem a konyha melletti kis szobába. Sofía a kis takaróján aludt, az arcán még ott volt egy halvány eperfolt. Letérdeltem mellé, megsimítottam a selymes haját, s a könnyeim csendesen végigfolytak az arcomon. Nem sírhattam el magam. Nem adhattam meg az elégedettséget annak a gazembernek.
Ha Esteban háborút akart, megkapja. De nem a kislányom hátán keresztül.
Este 7:45-kor a rezidencia csendesebb volt, mint valaha. A legtöbb vendég és üzletfél elment, a belső világítást lejjebb vették.
Óvatosan kihoztam Sofíát a konyhásnőhöz, aki megígérte, hogy bujkál vele, amíg én el nem intézem „a sürgős feladatot”. Aztán vettem egy mély levegőt, és a nyugati szárny felé vettem az irányt.
Az iroda ajtaja nyitva állt. Adrián nem volt ott.
Az íróasztalon ott feküdt. A sötétkék dosszié, aranyszínű pecséttel lezárva.
Odaléptem, felemeltem a nehéz iratot. A szívem a torkomban dobogott. Abban a pillanatban, amikor a kezembe vettem, a szoba sarkaiból egy hang hallatszott.
— Okos lány, Mariana. Tudtam, hogy megérted a szót.
Megperdültem. Esteban lépett ki az árnyékból. A kezében egy hangtompítós pisztoly volt, a szája sarkában pedig egy gúnyos, kegyetlen mosoly terült el.
— Add ide a dossziét, és a gyereked épségben visszakerül hozzád a kapu ellett. Ha megpróbálsz hívni bárkit… nos, Mr. Vela irodája elég hangszigetelt, de a vér nehezen jön ki a márványból.
