Ránéztem Estebanra. A félelem, ami addig bénított, hirtelen átváltott valami sokkal sötétebbé, sokkal veszélyesebbé. Az anyatigris dühévé, akit sarokba szorítottak.
— Azt hiszed, te irányítasz, Esteban? — mondtam, s a hangom nem remegett. Meglepetten felvonta a szemöldökét. — Azt hiszed, Adrián Vela nem tudja, mit csinálsz a háta atrás?
Esteban felnevetett.
— Vela egy vak idióta, amióta öt évvel ezelőtt…
Hirtelen elhallgatott. A szemei kitágultak. Nem azért, mert én mondtam valamit, hanem mert a mögötte lévő falon lévő hatalmas, beépített hangszóróból – ami valójában egy belső adó-vevő volt – egy hideg, mély hang szólalt meg:
— Pontosan mit is mondtál, Esteban?
Esteban sápadtan fordult hátra.
A nyugati szárny rejtett belső irodájából, a páncélszekrény mögötti magánlakrészből lépett elő Adrián Vela. Az ingujja fel volt hajtva, a szemében nem volt harag – csak az a halálos, fagyos nyugalom, amitől a cégvezetőktől kezdve a bűnözőkig mindenki rettegett Puerta de Hierro-ban.
— Mr… Mr. Vela! — dadogta Esteban, s a pisztolyt hirtelen felém kapta. — Ez a nő… ez a nő lopni akart!
— Engedd le a fegyvert, Esteban — mondta Adrián, s egyetlen lépést sem tett közelebb, de a jelenléte betöltötte a teret. — És neírd alá a saját halálos ítéletedet kétszer is. A mikrofont a tárgyalóban már tíz perce kikapcsoltad, de a magánhálózatomat elfelejtetted lecsatlakoztatni, amikor átlépted a küszöböt.
Esteban pánikba esett. Megfordult, hogy felém lőjön, de mielőtt az ujja rászorulhatott volna a ravaszra, egy rejtett oldalsó ajtó vágódott ki. Két hatalmas, fekete ruhás biztonsági őr vetette rá magát Estebanra. A pisztoly a padlóra csúszott, Esteban pedig tehetetlenül feszült ki a márványpadlón.
A szobában hirtelen csend lett.
Adrián odalépett az íróasztalhoz. Nem Estebanra nézett. Rám nézett. A sötét, mély szemeiben ott bujkált az a feszültség, amit az első pillanatban is láttam nálá.
— Jól vagy? — kérdezte halkan.
