Két nappal Margaret születésnapja után aláírt egy kis stúdió bérleti szerződését.
Gyorsan összepakolta a holmiját, amíg Daniel dolgozott, és elköltözött.
A telefonja rezegett a munkaruhája zsebében.
Daniel neve jelent meg a képernyőn.
Az első hétben, miután elment, folyamatosan dühös üzeneteket küldött. Bocsánatot követelt anyja születésnapja elrontása miatt, és azzal fenyegetőzött, hogy válókeresetet kér, mielőtt ő megtehetné.
Claire nem válaszolt.
Valamiért azonban úgy döntött, felveszi ezt a hívást.
“Halló?”
Daniel hangja váratlanul hétköznapi hangzott, mintha Claire csak aznap reggel ment volna munkába, és este hazafelé várták volna.
“Figyelj, Claire. Emlékszel, hova tetted a robotporszívó garanciális kártyáját? Hirtelen nem találta meg a töltő dokkját.”
Claire leengedte a lézert, és rövid, humor nélküli nevetést hallatott.
“Fogalmam sincs.”
Daniel valóban meglepődöttnek hangzott.
“Mit értesz az alatt, hogy nem tudod? Átnézted a dokumentumokat, mielőtt elindultál. Nézz a dolgaid között. El kell vinnem a javítóba. Anya hívott – fáj a háta, és nem tudja maga mosni a padlót.”
Claire néhány másodpercig csendben maradt.
“Daniel, három hete külön élünk. Ami történik a porszívóddal, az már nem az én dolgom.”
“Gyerünk, ne maradj dühösen.”
Mélyen sóhajtott, majd áttért a lekezelő hangnemre, amit általában használt, amikor egy kisgyerek számára nyilvánvaló dolgokat magyarázott.
“Aznap elvesztetted a türelmed. Előfordul. Csak gyere haza. Anya végül megnyugszik, és valahogy mindent megoldunk. Nélküled még a közüzemi számlákat sem tudom tartani. Már van késedelmi díj.”
Claire egyszerűen válaszolt: “Intézd magad.”
Befejezte a hívást, visszatette a telefont a overálja zsebébe, és felvette a mérőszalagot.
Egy nagy projekt várt rá.
Claire-nek nem volt szándékában még egy percet mások hibáinak kijavításával, mások hibáinak megmentésével vagy olyan költségvetések egyensúlyozásával, amelyek soha nem voltak értelmesek.
