A javaslat annyira ésszerűtlen volt, hogy nem tudta azonnal eldönteni, hogyan reagáljon.

A lakás tulajdonosát arra kérték, hogy hagyja el a helyet, mert valaki más kényelmesebben érezné magát ott.

“Úgy tudom, ez szokatlan kérés,” folytatta Margaret. “De mi család vagyunk. A családoknak segíteniük kell egymásnak. Emily borzalmas helyzetben van, és a gyerekeknek nincs helyük. Valóban képes vagy támogatni őket.”

“Miért én költözöm ki?”

“Mert neked könnyebb lenne.”

“Miért?”

“Nos, te felnőtt nő vagy. Alkalmazkodni fogsz. A kisgyerekeknek stabilitásra van szükségük. És amúgy is alig vagy otthon nappal.”

Claire majdnem nevetett.

Úgy tűnt, hogy az, hogy keményen dolgozott, most bizonyítékként szolgál arra, hogy nem érdemli meg a saját vigaszt.

“Mit gondol Daniel erről?”

Margaret bólintott.

“Már beszéltem vele. Ő egyetért. Érti, hogy a nővérének segítségre van szüksége.”

Ekkor érezte magát Claire igazán megbántottnak.

Daniel láthatóan beleegyezett, hogy átadja egy lakást, ami nem az övé.

És nem tartotta szükségesnek, hogy a feleségével beszéljen erről az ügyről.

“Időre van szükségem a gondolkodáshoz,” mondta Claire.

“Természetesen,” válaszolta könnyedén Margaret. “Csak ne tarts túl sokáig. Emilynek sürgősen tudnia kell, hol fog lakni.”

Pontosan abban a pillanatban fordult be egy kulcs a zárban.

Daniel hazajött.

Belépett a konyhába, megcsókolta a feleségét, köszöntötte az anyját, és szinte azonnal megkérdezte:

“Anya mesélt neked Emilyről?”

“Igen.”

“Jó. Szóval segítünk a nővéremnek, ugye?”

Olyan lazán mondta, hogy talán azt kérdezte volna, adhatnának-e Emilynek egy régi szekrényt, vagy vigyenek be néhány bevásárlást.

Claire tanulmányozta a férjét.

“Daniel, ez valójában komoly ügy.”

“Mi olyan komoly ebben?” kérdezte, őszintén meglepődve. “Emilynek két gyermeke van, és nincs hol lakni. Segíthetünk neki.”

“Nem mi. Azt kéred, hogy hagyjam el a lakásomat.”

“Miért kell így mondanod?” Daniel összevonta a szemöldökét. “Nem lesz örökké. Csak ideiglenesen maradnál anyával.”

“És Emily itt lakna?”

“Igen.”

“A gyerekekkel?”

“Természetesen.”

“És te?”

Daniel habozott.

“Majd meglátjuk. Talán én is megszállok anyánál, vagy itt töltök időt segíteni nekik.”