1. Fejezet: A vörösbor és a fekete könyvelés
A Harrington család évfordulós vacsorájának fényűző, kristálycsillárokkal megvilágított bálterme hirtelen olyan fojtogatóvá vált, mint egy zárt koporsó. A levegőben terjedő drága, évjáratos vörösbor szaga – amit az anyósom „véletlenül” éppen az édesanyám ruhájára és hajára öntött – összefonódott a gúnyos, visszafojtott nevetésekkel.
Anyám, Elena, ott ült a fehérmárhaburkolatú asztal mellett, a teste megdermedt. A haja szálai közül csöpögött a sötétvörös folyadék, de ő nem mert megmozdulni. Apám, aki harmincöt éven át tanított irodalmat egy kisvárosi középiskolában, és akinek az egész élete a méltóságról meg a tiszteletről szólt, most lassan, remegő ujjakkal elővette a szemüvegét a zakója zsebéből. Felrakta az orrára, majd egyetlen papírtörlővel, amit az asztalról vett el, csendesen elkezdi letörölni a felesége arcáról a borpöttyöket. Nem kiabált. Nem csapott asztalra. Mert ő mindig is hitt abban, hogy a méltóság a legfőbb fegyver.
De én már nem bírtam tovább nézni ezt a megaláztatást.
Madison, a sógornőm – akinek a neve a Harrington család körében egyenlő volt a megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűséggel – ott ült a szemközti oldalon, az üres borospoharat az ujjai között pörgetve.
– Hoppá – mondta Madison, és a hangja olyan fojtogatóan éles volt, mint egy szike. – Vannak, akik egyszerűen nem a drága dolgokhoz tartoznak. Nem bírják a finomabb társaságot. Elnézést a szüleim nevében is, hogy tönkretették az estét.
Daniel, a férjem, aki eddig a tányérját bámulta, mintha a pörköltje szaftja lennének a legfontosabb dolgok a világegyetemben, most felnézett.
– Nos, öt percem van, hogy megjavítsam – mondta laposan, és a hangjában semmi nem volt từ szerelemből vagy védelemből. Csak a kényelmetlenség, hogy miatta most rosszul fest a családi körben. – Clair, szerdán majd veszünk anyádnak egy új ruhát. Most pedig fejezzük be.
A nevetés hullámai újra végigsöpörtek az asztalon. Madison megint elmosolyodott.
