– Hozd el a nővérét – vagyis engem –, hogy bocsánatot kérjen a botrányért, amit a szülei viselkedése okozott – mondta Madison, mintha valami alsóbbrendű cseléddel beszélne. – És mondd meg a családodnak, hogy ma este véget ér ez a cirkusz.
Daniel bólintott, és a kezét a térdemre tette az asztal alatt. – Clair, meg akarom oldani ezt. Ne csinálj jelenetet.
Majdnem nevettem. Egy olyan keserű, száraz nevetés volt ez, ami a torkom mélyéről szakadt fel.
– Nem, Daniel – mondtam, és a hangom olyan tisztán és hűvösen csengett, hogy a felesleges morajlások azonnal elhaltak a teremben. – Én azért akarom befejezni ezt a házasságot, mert mindazt, amit az elmúlt három évben elengedtél, most megelégeltem.
Daniel elhúzta a száját. Hozzám hajolt, és a hangja suttogóvá, szinte gúnyossá vált: – Fenyegetőzöl, hogy véget vetsz a házassgunknak egy pohár bor miatt?
– Nem – mondtam, miközben a táskám mélyéről előhúztam azt a vastag, kék bőrkötésű dossziét, amit a független könyvelő iroda küldött át az e-mailemre alig tíz perce. – Véget vetek neki mindazért, amit az elmúlt három évben engedtél meg. A viccek a szüleim szerény otthonáról. Az, hogy Madison az édesanyámat „utalvány királynőnek” nevezi. Az, hogy a te apád megkérdezte, ettem-e valaha olyan helyen, ahol az étlap nem volt laminálva.
Az asztalnál hirtelen olyan halotti csend lett, hogy a kristálycsillár apró üvegfüggönyeinek rezdülése is hallatszott.
Mert Daniel tudta, mire gondolok. De azt még nem tudta, hogy a „számok nője” – ahogy a hátam mögött gúnyosan hívott a Harrington Logicsnál – nemcsak a családi költségvetést vezette, hanem az egész birodalmuk alapjait is a tenyerében tartotta.
