Hónapok óta Daniel azt mondta az embereknek, hogy én csak egy jelentéktelen adminisztratív segéderő vagyok a cégénél. Azt hitte, a fizetésem csupán arra jó, hogy kiegészítse a kávépénzünket. Sosem vette észre, hogy az a könyvelés, amit nap mint nap átnéztem, valójában egy szita volt, amelyen keresztül a Harrington család tagjai – különösen Madison – folyamatosan szívták ki a tőkét.
Miután Madison hat hónappal ezelőtt titokban kivett 28 000 dollárt a cég logisztikai számlájáról egy újabb európai luxusútra, én nem szóltam neki. Nem hisztiztem, nem veszekedtem. Ehelyett béreltem egy független, külsős könyvelői és jogi auditáló céget, hogy vizsgálják át a Harrington Logics összes pénzügyi tranzakcióját az elmúlt három évre visszamenőleg.
A dossziét lassan rácsúsztattam a márványasztalra, pontosan Daniel tányérja elé.
– Nézd meg az első oldalt, Daniel – mondtam csendesen.
Daniel visszahúzta a kezét az oldalról, és gyanakvó arccal gyorsan átfutotta az első bekezdést. A szemei hirtelen kitágultak. A szín, ami eddig az arcán volt, egy pillanat alatt elszállt, és hamuszürkévé vált.
– M… mi ez? – dadogta, és a papírt szorongató ujjai remegni kezdtek. – Ez… ez a cég belső auditja? Honnan van neked ilyen? Ezt csak a vezérigazgató és a főkönyvelő láthatja!
– És a cég valódi többségi tulajdonosa – feleltem, miközben lassan felálltam a székemről, és a vállamra igazítottam a selyemsálat. – Meglepődsz, ugye, Daniel? Azt hitted, a Harrington Logics egy tisztán családi vállalkozás, amit apuci alapított. De elfelejtetted feltenni a kérdést: mi történt azzal a tőkeinjekcióval, ami megmentette a céget a csődtől pontosan négy évvel ezelőtt, mielőtt összeházasodtunk volna?
Madison, aki eddig magabiztosan ült a helyén, most előrehajolt. – Daniel, miről beszél ez a nő? Vedd el tőle a papírokat! Hívd a biztonságiakat!
