A múlt árnyai és a számok kegyetlen igazsága
A nappaliban hirtelen olyan dermesztő csend telepedett a jelenlévőkre, hogy még a kinti eső csepergését is tisztán lehetett hallani az ablaküvegen. Ofelia, Diego anyja, még mindig ott állt a kidobott bőröndjeim mellett, a büszke, diadalmas mosoly azonban lassan kezdett megfagyni az arcán. A fia, Diego, a kanapé szélén ült, a kezét a térdére kulcsolva, és a padlót bámulta. Olyan ember benyomását keltette, aki pontosan tudja, hogy a vihar elkerülhetetlen, de nincs elegendő ereje ahhoz, hogy szembenézzen vele.
Brenda, az exférjem húga, még mindig lóbálta a telefonját, a kamera lencséjével apám felé célozva.
– Ó, szóval megérkezett a nagypapa! – gúnyolódott Brenda, és a hangja éles volt, mint a törött üveg. – Most mi lesz? Hozza a szerszámosládáját, hogy segítsen Lucíának összecsomagolni a rongyait? Vagy talán az öreg teherautójával akarja elvontatni a méltóságát?
Apám, Rafael Mendoza, meg sem mozdult. Nem emelte fel a hangját, nem kapta el a tekintetét, és még csak meg sem tisztelte Brendát egyetlen pillantással sem. Egyszerű, kopottas kockás ingét viselte, a kezei durvák voltak a sok évtizedes fizikai munkától, de a szemeiben az a mélységes, megingathatatlan nyugalom ült, ami csak azoknak a saját maguk által felépített embereknek a sajátja, akik a nulláról kezdve hódították meg a világot.
Lassan kinyitotta a bőr mappa zárszerkezetét, amit a hóna alatt hozott.
– Brenda kisasszony – szólalt meg apám, és a hangja olyan mélyen és tisztán zúgott a tágas helyiségben, hogy a lány akaratlanul is leeresztette a telefont. – Ahelyett, hogy egy képernyőn keresztül próbálná dokumentálni a saját szellemi szegénységét, talán okosabb lenne, ha leülne. Mert amit most látni fog, az nem egy megalázott nő elűzése. Ez a számla benyújtása.
