– Diego soha életében nem kapott volna hitelt erre a házra – vágott közbe apám hideg, kegyetlen pontossággal. – Hét évvel ezelőtt, amikor a fia megkérte Lucía kezét, a fia cége épp csődben volt. Hatalmas adósságokat halmozott fel a beszállítóknál. Ha a fia saját nevére veszi ezt az ingatlant, a hitelezők huszonnégy órán belül lefoglalták volna az egészet.
Apám felállt a székéből, és a fia felé lépett. Diego annyira összegörnyedt, mintha fizikai ütést kapott volna.
– Én voltam az, Ofelia asszony – folytatta apám, és a mutatóujjával a földre kopogtatott. – Én vásároltam meg ezt a telket. Én finanszíroztam a ház építésének minden egyes centjét. Nem a fia. Nem a maguk családja. Az én cégem pénzéből, az én verejtékemből épült ez a hely. És a tulajdoni lap szerint az ingatlan száz százalékban a lányom, Lucía Mendoza kizárólagos tulajdonát képezi.
A szobában beállt csend most már nemcsak fojtogató volt, hanem bénító is.
Brenda szája tátva maradt. A telefonja, amivel eddig a megalázásomat akarta közvetíteni a közösségi média vagy a barátai felé, kicsúszott a kezéből, és a vastag szőnyegre esett.
– De… de ha ez Lucía háza… – dadogta Brenda, és a tekintete ide-oda ugrált köztem és apám között. – Akkor… akkor miért mondta Diego, hogy az övé? Miért élhettünk itt mi is? Miért…
– Mert a lányomnak jó szíve volt – mondta apám, és a hangjában mérhetetlen büszkeség és mély fájdalom keveredett. – Hét éven keresztül tűrte a gúnyolódásaikat. Hét éven keresztül hallgatta, hogy maga, Ofelia asszony, egy semmirekellő, elkényeztetett idegennek nevezi őt a saját otthonában. Hét éven keresztül hallgatta, hogy a fia a maga szoknyája mögé bújva hagyja, hogy a feleségét sárba tiporják, miközben a fia egyetlen ingét sem tudta volna kimosni az én pénzem nélkül.
Diego ekkor hirtelen felpattant a kanapéról. A kétségbeesés és a düh keveréke torzította el az arcát.
