Ofelia felhorkant, és a csípőjére tette a kezét.
– Micsoda teátrális hülyeség! Rafael, ne játssza itt a nagy üzletembert! Mindenki tudja, hogy maga egy kis vidéki építési anyag-kereskedő, aki alig tudja fizetni a benzint a rozsdás kisteherautójába! Ez a ház az én fiamé, Diego háza! Ő a férfi, ő a kenyérkereső, és ez a nős, kihasználatlan teremtés csak a kegyelméből lakhatott itt!
Apám felnézett a papírokból. Egy pillanatra meglepően lágyan mosolygott – egy olyan keserű, mindent tudó mosollyal, ami Ofeliát azonnal elbizonytalanította.
– Ofelia asszony – mondta apám halkan. – Maga hét évig élt abban a hiszemben, hogy a fia egy zseniális üzletember, aki önerőből vásárolta meg ezt a prémium ingatlant a vármegye egyik legexkluzívabb környékén. De soha, egyetlen pillanatra sem tette fel magának a kérdést: miként lehetséges az, hogy egy fiatal bútorkereskedő, akinek a cége a csőd szélén táncolt a házasságkötésük elôtti hónapban, hirtelen egy többmillió pesós készpénzes ingatlan birtokosa lett?
Diego hirtelen felkapta a fejét. Az arca halálosan sápadt lett.
– Apa… ne… – suttogta, és a hangja elakadt a torkában.
– De igen, Diego – fordult a fia felé apám. – Ideje, hogy az édesanyád is megtudja az igazságot. Mert úgy látszik, maga, Ofelia asszony, túlságosan elfoglalt volt a menyasszonyi gúnyok kritizálásával meg a fia istenítésével ahhoz, hogy elolvassa a földhivatali bejegyzéseket.
Apám kiemelt egy hivatalos, aranypecsétes dokumentumot a mappából, és letette az asztalra, pontosan Ofelia elé.
A tulajdonos valódi kiléte
Ofelia gyanakodva nézett a papírra, majd lassan lehajolt. A szemei végigfutottak a fejlécen, aztán a tulajdonosi nevet jelző résznél megálltak. A levegő a torkában rekedt.
Tulajdonos: Lucía Mendoza.Megszerzés jogát adó okirat: Ajándékozási és vagyonátruházási szerződés, teljes egészében kifizetve a Mendoza & Fiai Építőipari Befektetési Alaptól.
– Ez… ez hamisítvány! – sikoltott fel Ofelia, és a papírt szinte összetépve próbálta eltolni magától. – Diego azt mondta, hogy az ő nevére… hogy az ő banki hitele…
