Diego azonban nem csinált semmit. Csak üres, kifejezéstelen tekintettel nézte a padlót. Tudta, hogy mindennek vége. A hazugságai kártyavára, amit hét éven át építgetett a hiszékeny anyja és a saját hiúsága köré, egyetlen perc alatt omlott össze.
– Anya… – suttogta rekedten Diego. – Menjünk. Nincs mit tenni.
– Hogyhogy nincs mit tenni?! – ordított Ofelia. – Ez a ház… ez a mi életünk volt!
– Nem, Ofelia – léptem oda hozzájuk, és a táskámat a vállamra vettem. – Ez soha nem volt a maguk élete. Ez csak egy kölcsönbe kapott illúzió volt, amit az én apám fizetett, és amit én hagytam, hogy hét évig játsszanak. De a játék véget ért.
Az új kezdet
Huszonkét perc múlva a ház előtt álltam.
A két bőröndöm, amit Ofelia az imént még gúnyosan a járdára dobott, most szépen visszakerült a tágas előszobába. Diego, Ofelia és Brenda pedig a kora reggeli esőben, egy bérelt furgon hátuljába pakolták a maradék holmijukat. A szomszédok közül többen is kinéztek az ablakokon, de senki sem sajnálta őket. A hír, hogy a fensbbséges, másokat folyamatosan alázó Ofelia és a fia valójában egy koldus státuszában éltek a házban, tűzvészként terjedt el az utcában.
Apám odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat. A kopottas kockás inge ujján még ott volt egy csepp festék a reggeli munkából, de a szemében annyi szeretet és büszkeség csillogott, mint még soha.
– Jól van, kislányom – suttogta apám. – Büszke vagyok rád. Ideje volt, hogy visszavedd a saját életedet.
– Köszönöm, apa – mondtam, és a fejemet a vállára hajtottam.
A lakatos végre lecsavarozta az utolsó régi zárat is a bejárati ajtón, és beleillesztette az új, modern kulcsot. A fém hangja határozottan és tisztán csattant fel a csendes reggelben.
