– Lucía! – kiáltott fel, és felém lépett. – Te ezt nem teheted meg! Házasok vagyunk! A vagyon… a vagyon megoszlik! A bíróságon…
– A bíróságon? – kérdeztem, és előhúztam a táskámból azt a dokumentumot, amit az éjszaka folyamán még aláírtam az ügyvédemnél. – Diego, te elfelejted, hogy a házasságkötésünk előtt aláírtunk egy vagyonelkülönítési és hozományvédelmi nyilatkozatot. Ugyanazt a dokumentumot, amit a te anyád követelt, mert azt hitte, hogy te hozol vagyont a házasságba, és meg akart védeni engem a „szegénységünktől”.
Ofelia a szívéhez kapott.
– Nem… nem… ez nem lehet igaz…
– De igen, Ofelia asszony – mosolyodtam el szomorúan. – A papírok szerint a ház az enyém maradt. A bankszámláim az enyémek maradtak. A fia pedig… a fia mindössze azokat a ruhákat viheti magával, amiket a két bőröndbe most belegyömöszöltek.
A lakoltatás valódi menete
A lakatos, aki még mindig a teherautója mellett várakozott az utcán, ekkor óvatosan betette a fejét a nyitott bejárati ajtón.
– Főnökasszony… – mondta bizonytalanul. – Akkor most mi legyen a zárakkal? Kell cserélni valmit?
Apám bólintott, és a zsebébe nyúlva előhúzott egy vastag borítékot, benne a hivatalos kitiltási és birtokvédelmi határozattal, amit a helyi bíróság pecsétje hitelesített.
– Igen, kedvesem – mondta apám a lakatosnak. – Kérem, cserélje ki a főbejárat zárját. És a garázskaput is kódolja át. Az itt lakó ideiglenes lakóknak – mutatott egyetlen kézmozdulattal Ofeliára, Brendára és a hallgatag Diegóra – pedig pontosan húsz percük van arra, hogy összeszedjék a személyes holmijukat, és elhagyják a területet.
Ofelia most már nem volt gőgös. Nem volt benne az a magabiztos, fenyegető arrogancia, amivel huszonperccel ezelőtt még a bőröndjeimet dobálta ki a lépcsőre. Az arca eltorzult, a szemeiből könnyek potyogtak, és remegő kézzel kapkodott a táskájáért.
– Diego! – sikoltotta az idős asszony a fiára nézve. – Csinálj valamit! Ne hagyd, hogy ez a nő és az apja kidobjon minket az utcára! Mondd meg nekik, hogy jogaink vannak!
