1. Fejezet: A kislányom tekintete
A pofon helye a bal arcomon még mindig égve lüktetett. Remegő kézzel nyúltam az arcomhoz, de nem a fájdalom miatt sírtam.
A hátsó sor felé fordultam. Lily ott ült a nővérem, Claire ölében. A kis kezeivel Claire kabátjába kapaszkodott, és a nagy, barna szemeiből patakokban folytak a könnyek.
– Coleman kisasszony – fordultam az ügyvédemhez fojtott hangon. – Kérem… oda kell mennem a lányomhoz.
– Menjen, Rebecca – bólintott Coleman kisasszony gyengéden. – A bíró úr szünetet fog elrendelni.
Thorne bíró felállott a pultja mögött.
– Tizenöt perc szünet. Mrs. Vance, kérem, menjen a kislányához. Később visszatérünk a vagyoni bizonyítékok felülvizsgálatára.
Átsiettem a tárgyalótermen, átlépve a fa korlátot. Leguggoltam a hátsó sorban Claire és Lily előtt. Szorosan átkaroltam a kislányomat. Lily azonnal a nyakamba csimpaszkodott, a kis feje a vállamba fúródott, és a zokogása lassan csillapodni kezdett a karjaim biztonságában.
– Anya… bántott az nagyi? – suttogta Lily remegő hangon.
– Nem, kicsim, jól vagyok – simogattam a hátát, miközben próbáltam uralkodni a saját hangomon. – A nagyi most elment. Semmi baj nem lesz. Veled vagyok, és soha többet nem hagyom, hogy bárki bántson minket.
Claire a vállamra tette a kezét, s a szemében mély együttérzés csillogott.
– Rebecca… – suttogta a nővérem. – Ez a nő teljesen megőrült. De Ryan… Ryan még csak fel sem állt.
Pillantásom önkéntelenül visszatért a tárgyalóterem elejébe. Ryan még mindig ott ült a vádlottak asztalánál. Az ügyvédje hevesen suttogott a fülébe, rázta a fejét, de Ryan csak bámult maga elé. Ekkor, mintha megérezte volna a tekintetemet, lassan felém fordította a fejét.
A szemeiben nem volt harag. Csak a tiszta, bénító félelem.
Abban a pillanatban végleg megértettem valamit. Hét évig azt hittem, hogy Ryan a férjem, a társam, aki egy napon kiáll majd értem. De az igazság az volt, hogy Ryan soha nem volt felnőtt férfi. Egy kisfiú volt, akit az anyja pórázon tartott, s most, amikor a póráz elszakadt, teljesen elveszett.
