– És ami Mrs. Patricia Vance-t illeti – tette hozzá Thorne bíró, rászegezve a tekintetét a zárka felé vezető ajtóra –, a bíróság megsértése és a tárgyalótermi testi sértés miatt harminc nap elzárást rendelek el azonnali hatállyal, függetlenül a rendőrség által indított büntetőeljárástól.
A bíró rácsapott a kalapáccsal a fa dúcra.
– A tárgyalást berekesztem.
4. Fejezet: A visszatérés a saját otthonunkba
A tárgyalás utáni órák szinte ködben teltek. Coleman kisasszony megszervezte a rendőri és végrehajtói kíséretet, hogy visszatérhessünk a házunkba – abba a házba, ahonnan Ryan alig három héttel ezelőtt, egy esős éjszakán kizárt minket Lilyvel, hagyva, hogy a kocsiban aludjunk, amíg a nővérem meg nem érkezett.
Két rendőrautó állt a házunk kocsifelhajtóján, amikor megérkeztünk.
Ryan ott állt a bejárati ajtó előtt, két fekete szemeteszsákkal a kezében. A tengerészkék öltönye már gyűrött volt, a haja borzas. Egyedül volt. Patricia a megyei börtönben ült, s a családi „birodalom”, amit olyan nagyra tartottak, egyetlen délután alatt kártyavárként omlott össze.
Amikor kiszálltam a kocsiból, Ryan elindult felém. A rendőrtiszt azonnal elé lépett, felemelve a kezét.
– Maradjon ott, Mr. Vance! Tartsák a bíróság által előírt távolságot!
– Rebecca… kérlek – kiáltotta Ryan, a hangja rekedt volt a sírástól. – Beszéljünk! Anya hibázott, tudom! Nem kellett volna megütnie téged… De én nem akartam ezt! Én csak… én csak hallgattam rá! Ugye tudod, hogy még mindig szeretlek? Ugye nem teszed ezt velünk?
Megálltam a kocsiajtó mellett. Ránéztem erre a férfira, akit hét éven át próbáltam szeretni, akinek megbocsátottam a késéseit, az anyja iránti szervilizmusát, a hidegségét.
– Nem én tettem ezt velünk, Ryan – mondtam csendesen, s a hangomból minden harag elpárolgott, csak a tiszta, végleges bizonyosság maradt. – Te tetted ezt. Amikor hagytad, hogy az anyád kidobjon minket az esőben. Amikor eldugtad a pénzünket. És amikor némán nézted, ahogy az anyád megüt engem a lányod előtt.
