– A Whitmore Capital nem egy névtelen befektetési alap, Harrison. Nem egy távoli korporáció. A Whitmore Capital én vagyok. Építőipari vállalkozóként kezdtem negyven éve, vidéken, sárban és fagyban. Amikor a vállalkozásom növekedni kezdett, nem vettem drága öltönyöket, és nem fizettem be magam elit klubokba. Befektettem. Földekbe, tőkébe, technológiába.
Harrison nyelt egyet. A szája kiszáradt.
– Alora… te tudtad ezt?
Lassan megráztam a fejem, bár a bordámban nyilalló fájdalom miatt összefpréseltem a fogamat.
– Nem, Harrison. Én sem tudtam a teljes igazságot. Mert a szüleim nevelése szerint az ember nem a vagyonával hivalkodik. Nem dörgöli mások orra alá, hogy mit birtokol. Én abban a hitben mentem hozzá hozzád, hogy egy normális családot kapok. De te és az anyád nem családot kerestetek. Ti csak egy alázatos, háttérbe húzódó feleséget akartatok, akit el lehet taposni, ha a gőgötök úgy kívánja.
– Alora, kérlek… – lépett közelebb Harrison, és a virágcsokrot az asztalra dobta. – Én nem tudtam, hogy anyám… én nem láttam, hogy meglökött!
– Hazudsz – mondtam tisztán és hidegen. – Ott álltál két méterre tőlem. A szemembe néztél, amikor a földön feküdtem. Láttad a fájdalmamat, és ahelyett, hogy felsegítettél volna, anyád mellé álltál, nehogy „jelenetet rendezzünk” a drága Ashford Clubotokban.
Ebben a pillanatban Harrison telefonja újra megszólalt. A kijelzőn az apja neve villogott: Arthur Ashford.
2. Fejezet: A gyorsított felülvizsgálat
Harrison remegő ujjal nyomta meg a fogadás gombot, és kihangosította a hívást.
– Harrison! Hol az ördögben vagy?! – dörrent meg az idős Arthur Ashford hangja a hangszóróból. A megszokott kimért, arisztokratikus tónusnak nyoma sem volt. Pánik uralkodott a hangjában. – A Whitmore Capital hirtelen visszavonta a felvásárlási garanciavállalást! És a hitelező bankjaink… az összes bank azonnali felülvizsgálatot rendelt el! A cégünk likviditási rátája negatívba fordult! Ha órákon belül nem igazoljuk a tőketartalékot, a banki végrehajtók holnap reggel zárolják az összes Ashford-számlát!
