Arthur Ashford megtört embernek tűnt. Az öltönye gyűrött volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Harrison csak bámult maga elé, az asztallapot nézve.
– Mr. Vance, Alora… – kezdte Arthur rekedtes hangon. – Nem azért vagyunk itt, hogy kifogásokat keressünk. A feleségem tettei megbocsáthatatlanok. Harrison gyávasága elszomorít és megszégyenít mint apát. Csak azt szeretném kérdezni… van-e bármilyen módja annak, hogy megmentse a cégünket a felszámolástól? Kész vagyok lemondani az elnöki tisztségemről. Kész vagyok átadni a részvények többségét.
Apám rám nézett.
– Ez Alora döntése, Arthur. Ő a Whitmore Capital elnöke ebben az ügyben.
Arthur és Harrison döbbenten néztek rám. Nem hitték el, hogy a döntés joga abnak a nőnek a kezében van, akit alig pár napja még közönséges vidéki lánynak tartottak.
Előredőltem az asztalnál. A bordám már kevésbé fájt, de a tartásom szilárdabb volt, mint valaha.
– Mr. Ashford – mondtam tisztán. – A Whitmore Capital nem fogja elárverezni az Ashford Enterprises-t. De nem is fogjuk megmenteni az Önök családi nevét.
Kinyitottam a dossziét előttem.
– A Whitmore Capital felvásárolja az Ashford Enterprises eszközeit a piaci ár hatvannyolc százalékáért – pontosan azért az összegért, ami fedezi a cég meglévő adósságait. Az összes munkavállalót megtartjuk, a beszállítói szerződéseket teljesítjük. De Ön, Mr. Ashford, és a fia, Harrison, azonnali hatállyal távoznak a cégből. Semmilyen irányítási vagy tulajdonjogi joguk nem marad.
– Ez… ez a családi örökségünk elvétele! – szakadt ki Harrisonból.
– Nem, Harrison – néztem a szemébe. – Ez a következménye annak, amikor a családi örökséget gőgre, gátlástalanságra és mások eltiprására használjátok. A cég megmarad, a dolgozók nem veszítik el a megélhetésüket. De az Ashford név nem fogja többé díszíteni az épület homlokzatát. Az új név: Vance & Whitmore Logistics.
Arthur Ashford hosszan, mélyen beszívta a levegőt, majd lassan bólintott.
– Elfogadom a feltételeket, Alora. Köszönöm… köszönöm, hogy legalább a dolgozóinkat nem hagyja cserben.
