Harrison az apámra nézett, de apám arca mozdulatlan maradt, mint a faragott kő.
– Apa… – dadogta Harrison. – A Whitmore Capital… ők…
– Kiderítetted már, ki áll a Whitmore mögött?! – üvöltötte Arthur. – Months óta próbálom elérni az elnöküket, de csak a jogi képviselőiken keresztül kommunikálnak! Ki az a rohadék, aki egyetlen gombnyomással felbontotta a megállapodást?!
Apám közelebb lépett a telefonhoz.
– Mr. Ashford – mondta nyugodtan.
A vonal túlsó végén megállt a levegő.
– Ki beszél? Ki maga?
– Thomas Vance vagyok. Alora apja – válaszolta apám. – Az a „vidéki szemét”, akinek a felesége tegnap este házi készítésű süteményt vitt az Önök 70. születésnapi bankettjére. Az az ember, akinek a lányát az Ön felesége tegnap este kórházba juttatta, miközben Önök a családi osztályukról és származásukról oktatták a jelenlévőket.
Hosszú, süket csend követte a szavait. Hallani lehetett Arthur Ashford nehéz, szaggatott légzését.
– Mr… Mr. Vance? – szólalt meg végül Arthur, és a hangja hirtelen elvékonyodott. – Ön… Ön a Whitmore Capital tulajdonosa?
– Én és a lányom – javította ki apám. – Alora a cégünk vagyonkezelőjének ötven százalékos tulajdonosa. Tegnapig a Whitmore Capital valóban készen állt arra, hogy felvásárolja az Önök csődközeli vállalkozását, kifizesse a 2,4 millió dolláros adósságukat, és megmentse az Ashford nevet a teljes nyilvános megszégyenüléstől.
– Mr. Vance… kérem… ez egy óriási félreértés! – kiáltotta Arthur, és a hangjában most már a nyílt könyörgés bujkált. – A feleségem… Vivian néha túlságosan hirtelen haragú! Nem tudta, ki Ön! Én nem voltam ott abban a pillanatban, én nem…
– De a fia ott volt – vágott közbe apám. – A fia látta, ahogy a lányom bordája eltörik. A fia hagyta, hogy a felesége megalázza a családomat. És a fia ma reggel virágokkal érkezett hozzám, mintha egy eltört csontot és egy eltiport emberi méltóságot el lehetne intézni egy tucat rózsával.
