A köd mögötti sziget
A halifaxi kikötő felett sűrű, maró köd ülte meg a vizet, olyan fojtogatóan, mintha maga az óceán próbálná eltitkolni mindazt, amit az emberek nem akarnak látni. A kezemben tartott kopott, fémből készült áthelyezési jelvény – a Jack Turner névvel és egy rémisztően steril, vonalkódos azonosítóval – hideg volt, mint a fém, amiből a hajók horgonyait öntik.
Emily Carter voltam. Az a nő, aki három évvel ezelőtt még a bostoni egyetemi ösztöndíja és a kerti lámpák szerelése között őrlődött, most ott állt egy hideg, szürke raktár épülete előtt Nova Scotiasban, egy lépésre attól a valóságtól, amit mindenki meg akart előttem hallgatni.
Apám vallomása – miszerint Jack a javítóműhely adósságai miatt vállalta el azt a halálos, titkos tengeri szerződést – még mindig ott csengett a fülemben. Jack nem egyszerűen eltűnt egy rutinhalászat során. Egy olyan szerződést írt alá, amelynek a részleteit soha nem hozták nyilvánosságra, és amelynek a megbízója egy magánkézben lévő, mélytengeri kutatásokkal foglalkozó konglomerátum volt: a North-Atlantic Maritime Research & Recovery.
És most, a jelvény a kezemben azt igazolta, amit a hivatalos szervek tagadtak: Jack túlélte. Ott volt a mentőhajón, amikor Halifaxba hozták. De mielőtt a nevéhez hűen regisztrálhatták volna a nyilvános listákon, valaki – valamilyen hatalmas, láthatatlan kéz – áthelyezte.
Név nélkül. Úti cél nélkül.
– Ha azt hiszi, kisasszony, hogy egy darab fém feljogosítja arra, hogy átlépje ezt a küszöböt, akkor téved – mondta egy rideg, hivatalos hang a hátam mögül.
Megfordultam. Egy magas, sötétkabátos férfi állt ott, a kitűzőjén egyetlen szó szerepelt: Miller biztonsági felügyelő.
– Nem megyek el innen, amíg el nem mondják, hol van Jack – mondtam, és a hangom nem remegett. Az elmúlt egy év sötét kétségbeesése mostanra tiszta, kemény acéllá kovácsolódott bennem. – Tudom, hogy túlélte. Itt van a jelvénye. Miért rejtegetik? Milyen katasztrófa vagy titok az, ami miatt egy élő embert halottnak kell tettetni a saját családja előtt?
