– Túlélte, igen. De nem úgy, ahogy maga gondolja – mondta Miller, és a kezembe nyomta egy kis, titkosított adathordozó kártyát, mielőtt sarkon fordult volna. – Ezen rajta van a kutatóközpont koordinátája. Egy északi, katonai fennsíkon van, ahol a hőmérséklet állandóan fagypont alatt van, és a nyomás… a nyomás olyan, mint a tengerfenéken. Ha látni akarja őt az utolsó alkalommal, mielőtt a projektet végleg lezárják és az emlékét letörlik, ma este oda kell mennie. De ne várja meg, hogy hazajöjjön, kisasszony. Jack már nem jöhet haza.
A sarkvidéki bázis
Az éjszaka közepén a bérelt terepjárómmal a kanadai északi határvidék legelszigeteltebb pontja felé tartottam. A GPS rég elvesztette a jelet, de a Miller által adott kártya koordinátái egyre közelebb vezettek egy olyan ipari komplexumhoz, amely hivatalosan nem is létezett a térképeken.
A komplexum acélból és betonból épült, mélyen belemarva a fagyott gránitba. A levegő itt fenn olyan fojtogatóan ritka és száraz volt, hogy minden lélegzetvétel égett a tüdőmben.
A biztonsági kapunál a cédulám és a jelvényem – amit Miller adott át közvetve egy belső kapcsolaton keresztül – elegendő volt ahhoz, hogy a nehéz, hidraulikus acélajtók kinyíljanak előttem. A folyosók fehérek voltak, steril fényűek, és olyan dermesztő csend urazott bennük, mint egy óceáni árok alján.
Egy fehér köpenyes orvos – dr. Evans, mint később a köpenyén lévő kártyából kiderült – várott rám a steril zóna üvegfala mögött.
– Emily Carter? – kérdezte, amikor beléptem a megfigyelő szobába. – Nem kellett volna idejönnie. Ez a hely nem egy látogatóközpont.
– Hol van? – kérdeztem, és az üvegfalon túlra mutattam.
Az üveg túl oldalán, egy vastag, vízzel és speciális oxigénpótló gázzal teli, hatalmas hengeres tartályban… valaki lebegett.
