Miller felmérte a helyzetet. Egy pillanatra a tekintete átsiklott a kezemen lévő jelvényre, majd egy kesernyés, fáradt mosoly húzódott meg a szája szélén.
– Maga azt hiszi, kisasszony, hogy Jack Turner egy szerencsétlen hajótörött, akit megmentettek a viharból, nem igaz? – kérdezte halkan, miközben intett, hogy kövessem egy félreeső, szélvédett raktári zugba. – Azt hiszi, hogy a tengeren csak viharok pusztítanak, és hogy a „túlélés” azt jelenti, hogy az ember partra ér a feleségéhez?
– Miről beszél? – szorítottam össze a torkomat.
– Arról, amit a cég soha nem hoz nyilvánosságra – mondta Miller, és előhúzott egy vastag, lepecsételt iratcsomót a belső zsebéből. Nem adta oda, csak mutatta a címlapját: Project Deep-Echo. 12-es számú szektor. – Jack Turner nem véletlenül vállalta el azt a szerződést. A hajója, a Neptune’s Ghost, nem egy átlagos viharban süllyedt el. Egy olyan anomáliát vizsgáltak a kontinentális talapzat szélén, hatezer méter mélyen, amit a kormányok és a magáncégek évtizedek óta titkolnak. Egy ökoszisztémát… vagy mondjuk úgy, egy olyan jelenséget, ami megváltoztatja mindazt, amit az emberi biológiáról tudunk.
A vér a halántékomban pulzált.
– Jack… Jack megsebesült? Vagy beteg?
– Ők nem betegek, kisasszony. Ők… átalakultak – felelte Miller, és a hangja annyira komor volt, hogy a hideg futkosott a hátamon. – Amikor a mentőhajó kiemelte őket a jéghideg vízből, a négy munkásból kettő meghalt a dekompressziós kamrában, de a sejtjeik… a sejtjeik nem hagyták abba a működést. Jack Turner volt az egyik, akinek a szervezete alkalmazkodott. Nem tudják visszaadni a társadalomnak, mert egy olyan nyomásnak, olyan sugárzásnak és olyan oxigénmentes környezetnek volt kitéve, amitől a normális emberi test perceken belül elpusztulna. Ha Jack most visszatérne ide, a napfénybe, a normális levegőre… a sejtjei órák alatt felbomlanának.
Megdöbbenve léptem hátra.
– Ez… ez őrültség! Hazudik! Jack él! Azt mondta a listán, hogy túlélte!
