A tartály üvegén keresztül láttam az arcát. A vonásai ugyanazok voltak – a sötét haj, az állkapocs vonala, az a makacs, büszke tartás –, de a bőre áttetszővé vált, szinte gyöngyházfényűvé, és a karjain, valamint a nyakán olyan finom, hálószerű mintázatok futottak végig, amelyek leginkább a tengeri élőlények kopoltyúira vagy a mélytengeri korallok szerkezetére emlékeztettek.
– Jack… – suttogtam, és a tenyeremet az üvegre tettem. A plexi jéghideg volt.
A tartályban lebegő alak lassan megmozdult. A szempillái rezzentek egyet, majd a szemei – amelyek egykor meleg, barna színűek voltak, de most mély, tengerzöld árnyalatban ragyogtak a mesterséges fényben – kinyíltak.
Rám nézett. Nem volt benne félelem. Nem volt benne kétségbeesés. Csak egy végtelen, mély, óceáni nyugalom.
A megfigyelőterem hangszóróján keresztül hirtelen egy recsegő, de ismerős hang szólalt meg. Nem a saját hangszálain keresztül beszélt – a gázos közeg miatt a hangja közvetlenül a rádióhullámokon keresztül jutott el a konzolra.
– Emlékszel… Emily? – mondta a hangja, olyan tisztán, mintha ott ülnök mellette a kerti padon. – Azt mondtam… hogy három perc elég lesz. És hogy… három perc örökké lesz.
A könnyeim elöntötték az arcomat, de a számon egy keserű, mégis megkönnyebbült mosoly futott át.
– Igen, Jack – suttogtam a mikrofonba. – Emlékszem.
– Nem tudok hazajönni, kedvesem – folytatta a hang, miközben a keze – az ujjai között kis hártyaszerű szövetekkel – megérintette az üveget a belső oldalról, pontosan ott, ahol az enyém volt. – A tenger… a tenger nem enged el egykönnyen, ha egyszer levisz magával a mélybe. De nézz ki a kerti lámpákra otthon, amikor legközelebb felkapcsolod őket… én ott leszek a fényben. Túléltem, Emily. Nem a halált… hanem a felejtést.
A hang elhalkult. A tartályban lévő gépészet mélyen felmordult, és a folyadék szintje egy centiméterrel megemelkedett, elborítva a látóteret.
