Epilógus: A kerti lámpák fényénél
Három héttel később visszatértem Ohióba, a kis házunkba, a kerti lámpák alá.
Apám nem kérdezett semmit, amikor lesápadva, de csendben beléptem a műhely ajtajába. Nem volt szükség szavakra. Mindketten tudtuk, hogy a tartozás, ami miatt Jack elindult, már nem pénzben volt mérhető. A cég adósságát kifizettem a megmaradt ösztöndíjas pénzemmel és a North-Atlantic Maritime kutatási cég által folyósított „hallgatási” kompenzációval, amit addig nem voltam hajlandó elfogadni, amíg meg nem találtam őt.
Most pedig itt ültem a tornácon.
Este volt. A sötét, csillagos égbolt alatt a kerti lámpák lassan felkapcsolódtak, megvilágítva a fűszálakat és a levegőben szálló finom, aranyló pormeséket.
A kezemben egy csésze forró kávét tartottam. Ránéztem az órára.
Pontosan három perc telt el azóta, hogy lenyomtam a kapcsolót.
A fény a lámpákból nem sima, sárgás izzás volt; egy pillanatra, mielőtt a fuvallat megmozdította volna az ágakat, a fény mély, tengerzöld árnyalatot öltött, mintha az óceán legmélyebb hullámai tükröződnének vissza benne.
Nem ment el teljesen. Csak várt rám. És én tudtam, hogy bárhogy is alakuljon az életem a szárazföldön, a három perc örökké tart.
