A San Gabriel neurológiai lakás 214-es szobájában a levegő hirtelen sűrűvé és nehézzé vált, mintha a falak összehúzódtak volna, hogy befogadják ezt a váratlan, megsemmisítő igazságot. A citromos sütemény doboza Adrián kezében megremegett. A kartonpapír recsegett a szorításától, miközben a tekintete Clarán ragadt.
A fiatal nővér nem húzta el a kezét Mercedes ráncos, öreg ujjaitól. Csak ült ott, a sötétkék egyenruhájában, a fonott hajával, és a szemeiben nem volt sem védekezés, sem bocsánatkérés – csupán egy mély, fájdalmas bizonyosság, ami jobban égetett, mint bármilyen válasz.
— Ez… ez képtelenség — suttogta Adrián, és a hangja rekedten csúszott ki a torkán. A fejét rázta, apró, görcsös mozdulatokkal. — Mateo tizennégy éves volt, amikor… amikor meghalt. Tizenhat évvel ezelőtt. Nyolc éve hunyt el a balesetben, de azt a dalt… azt a dalt senki sem ismerhette. Csak ő és én. Meg a régi füzet…
Clara lassan felnézett. A tekintete tiszta volt, de olyan szomorú, mint egy kora őszi reggel Madrid külvárosában.
— Tizennégy éves volt, amikor megírta, igen — mondta Clara, és a hangja meglepően dallamos volt, szinte hordozta azt a ritmust, amivel percekkel azelőtt a dalt énekelte. — De az emberek sok mindent elfelejtenek arról, hogy mi történik a családi falak mögött, Adrián. Vagy inkább… amiről nem beszélnek, mert jobban fáj elhinni, mint elfelejteni.
Mercedes, aki eddig bizonytalanul pislogott a félhomályban, most lassan Clárára vezette a tekintetét. A szemeiben a köd lassan felszállni látszott, egy utolsó, tiszta pillanatra. Megsimogatta a lány arcát, és a hangja, amely az elmúlt hónapokban szinte csak gurgulázó suttogás volt, most tisztán csengett:
— A mosolya… a fiaim mosolya volt. De te… te hordod a szívében a dalokat, kislányom.
Adrián úgy érezte, mintha egy padlón lévő csapóajtó nyílt volna meg a lába alatt. A múlt, amit nyolc évvel ezelőtt gondosan lezárt, lepecsételt és eltemetett a gyász megnyugtató, bár fájdalmas csendjébe, most darabokra hullott.
