Az Emlékek Folyosója
A folyosón a neonfény halkan zümmögött. Adrián kilépett a szobából, mert a tüdőbe áramló oxigén kevésnek bizonyult. A citromos sütemény dobozát letette az ablakpárkányra. A kezével a hideg falnak támaszkodott, és a szemeit szorosan lehunyta.
Mateo. Az öccse. A fiú, akit mindig is tehetségesebbnek, de vadabbnak, kiszámíthatatlanabbnak tartott. A fiú, aki éjszakánként a szobájában ült azzal a kopott, olcsó gitárral, aminek a harmadik húrja mindig hamisan szólt, és mormolta a sorokat a holdról meg a folyóról. Adrián akkoriban huszonkét éves volt, egyetemre járt, és a jövőt építette; bosszantotta Mateo lusta álmodozása. „Ezek a dalok semmit sem érnek, Mateo” – mondta neki egyszer egy különösen fárasztott délutánon. „Ebből nem lehet megélni. Tanulj rendesen.”
És Mateo nem vitatkozott. Csak elmosolyodott azzal a makacs, elviselhetetlen mosolyával, behajtotta a füzetet, és bedobta a szekrény aljába.
De mi történt azután?
A lépések hangja zökkentette ki a gondolataiból. Clara jött ki a 214-es szobából. Mercedes már elaludt, a légzése egyenletessé és mélyvé vált a takaró alatt. Clara becsukta az ajtót, majd Adrián mellé lépett a folyosón.
— Nem fogsz békén hagyni, amíg el nem mondom, ugye? — kérdezte Clara halkan, de határozottan.
Adrián kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. Most, hogy jobban megnézte, felfedezte a vonásokban a családi jegyeket: a szemöldök ívét, a
áll vonalát, és azt a makacs, keskeny vonalat a száj körül, amit annyiszor láttam a tükörben – vagy a régi fotókon Mateóról.
— Hány éves vagy, Clara? — kérdezte Adrián, és a hangja alig volt több suttogásnál.
— Huszonhat — felelte Clara. — Tavaly végeztem az ápolóképzőben. És három hónapja jelentkeztem ide, a San Gabrielbe, mert tudtam, hogy itt dolgozik. Nem a véletlen hozott ide, Adrián. Egész életemben ezt a percet kerestem.
Adrián a mellkasára szorította a kezét.
— De… Mateo… tizennégy éves volt…
