— Miért nem mondtad el rögtön? — kérdezte Adrián, és a hangjában nem volt már düh, csak egyfajta kimerült, üres csodálkozás. — Miért kellett így… mint valami kísértetnek… ott énekelned az ágya mellett?
— Mert nem akartalak megijeszteni — felelte Clara, és felnézett rá. — Tudom, milyen vagy, Adrián. Apám sokat beszélt rólad a lapjain. Nem a haragról, hanem arról, hogy te voltál a felelősségteljes báty. Az, aki mindig a jövőt nézte, míg ő a múltat vagy a levegőbe rajzolt dallamokat kereste. Amikor idejöttem dolgozni, először csak figyeltelek. Láttam, hogy minden csütörtökön ötkor itt vagy. Láttam, hogy a pontosságod a pajzsod a gyász ellen. És amikor észrevettem, hogy nagymama… hogy Mercedes néha eltéved a nevekben, és apámnak szólít… rájöttem, hogy a dal az egyetlen híd, ami még összeköti őt a valósággal.
Clara kinyitotta a táskáját, és előhúzta a kis, megfakult, bőrkötésű füzetet. A lapjai megsárgultak, a sarkaik megkoptak, de a tintás kézírás – az a jellegzetes, hegyes, balra dőlő kézírás, amit Adrián ezer közül is felismert volna – ott volt a lapokon.
Adrián átvette a füzetet. Az ujjai remegtek, amíg kinyitotta. A borító belső oldalán Mateo rajza állt: egy kis gitár, mellette egy kormos arcú madár, és alatta a saját kézírásával:
„Ha Adriánnak nem tetszik is, a dal megmarad.”
Adrián torkában gombóc formálódott. A szeméből előtörtek a könnyek, de nem próbálta meg elrejteni őket. Tizenhat év terhe szakadt le róla egyetlen pillanat alatt: az a bűntudat, hogy ő bátorította el Mateót, hogy ő mondta azt a fiúnak, hogy az álmai semmisek.
— Én… én azt hittem, hogy elfojtottam minden hibát — suttogta Adrián, miközben a füzet lapjait simogatta. — Azt hittem, ha nem beszélünk róla, akkor a fájdalom is kisebb lesz. De ti… ti ketten ott voltatok végig.
— A zene nem tűnik el, Adrián — mondta Clara puha, de határozott hangon. — Csak megvárja, hogy valaki újra kinyissa az ablakot.
