— Tizennégy éves volt, amikor én születtem — vágott közbe Clara, és a hangjában megremegett valami mély, elfojtott fájdalom. — Tudom, mit mondanak a dátumok. Tudom, hogy a család azt hitte, Mateo soha nem lépett ki a zeneiskola és a szülői ház közötti buborékból. De az igazság az, Adrián, hogy a családok nem ismerik a gyerekeik titkait. Amikor apám… amikor Mateo elment Madridból, nemcsak a zenét vitte magával. Volt egy lány. Egy fiatal lány egy szomszéd faluból, akit a nagyszüleim elhallgattak, mert a botrány tönkretette volna a neveteket. Anya… anya soha nem mert beszélni róla. Amikor apám meghalt a balesetben, én nyolcéves voltam. A nagymamám nevelt fel, de ő soha nem ejtette ki Mateo nevét. Csak egyetlen dolgot hagyott rám a halála előtt egy kopott dobozban: apám régi jegyzetfüzetét. És benne ezt a dalt.
Adrián a falba kapaszkodott. A lábak megremegtek alatta.
— A füzet… én kerestem. Halála után mindent átnéztem a szobájában. A füzet nem volt ott. Anya… anya mondta, hogy kiskorában kidobta a régi papírokat.
— Anya nem dobott ki semmit — mondta Clara, miközben egy könnycsepp futott végig az arcán, de nem törölte le. — Anyám rejtegette. Mert az volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki apám után. Amikor anyám állapota romlani kezdett, a füzet eltűnt a lakásból. Hónapokig kerestem, amíg meg nem találtam itt, a San Gabriel archívumában, vagy… inkább a nagymamám régi holmijai között, amiket ide hoztak be, amikor anyát elhelyezték. Apám a dalokat nekünk írta. Nekem… és az anyámnak, akit elvettek tőle.
A Múlt Árnyékai
A folyosó végén lévő kis teakonyhába húzódtak be, ahol a neonfény helyett sárgásabb, melegebb lámpa égett. Clara leült egy műanyag székre, Adrián pedig ott állt mellette, a kezeit zsebre dugva, de a ujjai vadul remegtek.
