A harmadik hónad árnyéka és a vörös kövek titka
La Cañada tikkasztó hősége nem kímélte senkit. A sivatagi szél lassan fújta át a port a téglaház udvarán, ahol a fúrt kút körüli kis kert – amelyet Elena és a gyermekei az elmúlt hetekben kézzel, verejtékes munkával újraélesztettek – most élettel teli zöld foltként terült el a sárgásbarna pusztaságban.
Mateo, a tizenhárom éves fiú, éppen a kerítés utolsó meglazult lécét erősítette meg egy rozsdás kalapáccsal, miközben Inés, a tízéves kislány a tornácon ült, és egy vastag, kopott füzetbe szorgalmasan rótta a csirketojások eladásából és a felesleges zöldségekből származó bevételeket. A kis Nico – aki néhány hónappal ezelőtt még a halál torkában lebegett, kiszáradva és mozgatlan lábakkal – most boldogan szaladgált a csirkék után, a kezében szorosan szorítva azt a vörös követ, amit első nap ajándékozott Julián Salgadónak.
A harmincnapos határidő, amit Julián emlegetett, amikor utoljára elhagyta a farmot, hogy elintézze a hivatalos ügyeket és távol tartsa a környéktől Arturo embereit, már régen letelt. Három hónap telt el azóta, hogy Julián bebocsátotta őket La Cañada elhagyatott, mégis menedéket nyújtó házába.
És ez a három hónap nemcsak a kertet változtatta meg, hanem mindkettőjük lelkét is.
A ház hátsó szobájában Elena a varrógép felett görnyedt. Egy régi, de tiszta vászonterítőt javított, amikor meglátta, hogy Julián barna lova, Canela megáll a kapunál.
A cowboy leszállt a nyeregből. Az arca napbarnított volt, a homlokáról cseppekben pergett az izzadság, de a léptei határozottak voltak. Amikor belépett a nyitott ajtón, a tekintete azonnal Elenát kereste. Nem volt benne az a rideg távolságtartás, ami az első találkozásukkor jellemezte; a hónapok során a közös küzdelem, a kenyérmegosztás és a csendes, tiszteletteljes pillanatok lebontották a köztük lévő falakat.
– Hírrel jövök, Elena – mondta Julián, miközben letette a poros kalapját az asztalra, és ivott egy pohár hideg vizet.
