A tornác korlátjára dőlve Elena és Julián egymás mellett álltak. A falu népe aznap délután egy kis ünnepséget tartott a téglaház előtt; elhozták a termés legjavát, a kenyeret és a bort, megünnepelve a völgy felszabadulását a korrupció alól.
Julián lassan előhúzott a zsebéből egy egyszerű, finoman megmunkált ezüstgyűrűt – amit saját magakalapált a műhelyében a régi patkószegekből –, és Elena felé fordult.
– La Cañada mostantól biztonságos, Elena – mondta a cowboy, a hangjában mély, remegő izgalommal. – A gyerekeknek van otthonuk. Nekem pedig… nekem van te meg a jövőnk. A feleségem akarsz lenni?
Elena nem válaszolt szavakkal. Csak elmosolyodott – egy olyan tiszta, boldog mosollyal, amilyet évek óta nem láttak az arcán –, és a kezét Julián tenyerébe csúsztatta.
A gyerekek hangos ujjongásban törtek ki a háttérben, Inés pedig lejegyezte a füzetébe a nap dátumát: A nap, amikor a sivatag végre otthon lett.
