Julián lassan letette a puskát, felállt, és a kezébe vette Elena mindkét tenyerét. A szemében az a mély, tiszta fény csillogott, amit a kislány, Nico által adott vörös kő is jelképezett: az összetartozásé.
– Mert nem vagy idegen, Elena – mondta Julián halkan. – Az első napon, amikor megláttalak a kanca hátán, a sárban, amikor a gyermekeidet védted a törött üveggel… tudtam, hogy te vagy az a nő, akiért érdemes harcolni. Nem a múlt miatt. A jövő miatt.
Éjfél előtt tíz perccel a távolból felbukkant két nagy teherautó és egy sárga buldózer fényszórója. A motorok bömbölése betöltötte a csendes éjszakát. A járművek megálltak a birtok határában, és hat-nyolc fegyveres, durva külsejű bérenc ugrott le a platóról, kezükben vascsövekkel és fáklyákkal.
– Gyerünk, takarodjatok ki! – üvöltötte a vezérük a kapunál. – A föld a miénk!
De amiből nem számoltak, az a falu másik oldala volt.
Hirtelen a dombtető felől lovak patáinak dobogása hallatszott. Nem Julián volt az egyedül. A falu becsületes gazdái – azok az emberek, akik eddig féltek a bányavállalattól, de miután látták, hogy Elena és a gyermekei hogyan küzdöttek meg a pusztasággal, visszanyerték a bátorságukat – huszonketten érkeztek meg lóra ülve, puskákkal a kezükben, a helyi békés csendőrök kíséretében.
A bányavállalat bérencei megdermedtek. Nem számítottak fegyveres ellenállásra.
A csendőrök vezetője előreugrott, a kezében a letartóztatási paranccsal:
– Letartóztatunk benneteket magánlaksértés, zsarolás és illegális kisajátítás kísérletéért! Dobjátok el a fegyvereket!
A harc rövid volt és véres sem maradt; a bérencek a fáklyákat eldobva, a kamionokba visszaugorva menekültek el a völgyből, miközben a falu népe éljenzésben törött ki.
Egy héttel később a La Cañada-i téglaház udvarán a napfény újra melegen sütött. A kert zöldellt, a csirkék gágogtak, és a kis Nico a tornácon ült, a legújabb vörös követ helyezve a gyűjteményébe.
