– Jó napot, Roblesné! – kiáltotta Don Porfirio, miközben Inés és Mateo megfeszültek a tornácon. – Úgy látom, nagyon otthonosan érzi magát idegen földön! De van egy rossz hírem. A szövetségi bányászati hivatal legfrissebb határozata szerint La Cañada egész térsége – beleértve ezt a téglaházat is – a tervezett ipari út vonalába esik. A kisajátítási végzés érvényes. 48 órája van arra, hogy a gyerekeivel együtt elhagyja a birtokot!
Elena kilépett a tornácra, a kezében egy fatálcával. A szeme acélos volt.
– Ezt a játékot már játsszuk egy ideje, Don Porfirio. A papírjaink rendben vannak. Julián Salgado személyesen intézte el a hivatali pecséteket a bíróságon. Nincs semmilyen joguk elvenni tőlünk a otthonunkat!
Porfirio gúnyosan elnevette magát.
– A bíróság? A bíróság lassan őröl, kedves feleségem… vagy barátnőm! De a bányavállalat emberei ma éjszaka érkeznek a buldózerekkel. Ha nem takarodnak el maguktól, a házat rájuk omlasztjuk!
A férfi hirtelen sarkon fordult, a kocsijába ült, és a gumi füstölésével elviharzott.
Az este leple alatt La Cañada felett sötét viharfelhők gyülekeztek. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. A házban a gyerekek csendben ültek; Inés a füzetét pakolta el, Mateo pedig a kerítésnél ellenőrizte a szerszámaikat, készen arra, hogy megvédjék azt, amiért a vérüket adták.
Julián a konyhaasztalnál ült, a kezében egy vadászpuskával, amit alaposan átvizsgált.
– Nem fognak idejönni buldózerrel, Elena – mondta Julián nyugodtan, de a hangjában feszülő erő nem tűrt ellentmondást. – A bányavállalat emberei csak bérencek. Ha megmutatjuk nekik, hogy nem félünk, és hogy a szövetségi csendőrség már úton van a falu felé a tegnap benyújtott feljelentésünk alapján, elmenekülnek. De ehhez nekünk is egységesnek kell lennünk.
Elena odalépett hozzá, és a kezét a férfi fegyvert tartó ujjaira tette.
– Miért teszed ezt mindezt, Julián? Nincs köztünk semmiféle vérségi kapcsolat. Miért kockáztatod az életed egy idegen nőért és a gyerekeiért?
