Elena felnézett a varrógéptől, a szíve pedig egy pillanatra kihagyott egy ütemet.
– Arturo? Vagy a bérbeadók emberei?
– Arturo megpróbált visszatérni a régi úton, Guanajuatóból – bólintott Julián a szemöldökét összevonva. – De a helyi bíró és a szövetségi csendőrök átnézték azokat a dokumentumokat, amelyeket Inés jegyzetei és a te korábbi birtokleveleid alapján rendeztünk. Arturo nemcsak hogy nem kapja vissza a gyerekeket, de ha még egyszer a közelbe jön La Cañadának, letartóztatják okirat-hamisítás és vagyonelkobzás miatt. A föld hivatalosan a te neveden maradt.
A feszültség, ami Elena vállát hónapok óta nyomta, hirtelen egyetlen pillanat alatt elszállt. A szeme megtelt könnyel, de ezúttal nem a kétségbeesés, hanem a mély megkönnyebbülés könnyei voltak azok.
– Köszönöm, Julián… – suttogta Elena, és a hangja elcsuklott. – Nem tudom, hogyan fogom ezt valaha is meghálálni neked. Azt hitted, hogy csak egy teher vagyunk, egy idegen család a nyakadon, mégis megmentettél minket.
Julián lassan odalépett hozzá, és a kezét a gép szélére tette. A tekintete mélyen és melegen fúródott Elena szemébe.
– Nem teher voltatok, Elena. Ti hoztátok vissza az életet ebbe a házba. Amikor hat évvel ezelőtt elment Lucía és a kisfiam… azt hittem, a szeretet végleg meghalt ebben a völgyben. De ti… ti megmutattátok, hogy a gyökerek erősebbek, mint a vihar.
De a falu nem felejtett olyan könnyen.
San Jerónimo környékén a bányavállalat és a korrupt helyi tisztviselők – akiknek a neve korábban már felbukkant a földspekulációk és a hamisított kölcsönök mögött – nem nyugodtak bele a vereségbe. Két nappal Julián visszatérése után a falu felől egy gyanús autó porzott fel La Cañada irányába.
Nem Arturo volt az. Egy hivatalos kinézetű, sötét öltönyös férfi szállt ki belőle, akit a helyi önkormányzat jegyzőjeként ismertek: Don Porfirio. A férfi a téglaház kerítéséhez lépett, és gúnyos mosollyal nézte a virágzó kertet.
