– Hát velük! – mutatott rá teátrális mozdulattal Ezrára. – Ez az öregember egy hete bejött ide egy szakadt munkáskabátban, egy hamis fekete bankkártyával hadonászva, és cirkuszt rendezett a pultnál. Ráadásul ez a volt alkalmazottam, Nia, akit csalás és engedetlenség miatt rúgtam ki, összeállt vele, hogy tönkretegyék az estémet! Szó szerint erőszakkal tolakodtak be erre a zártkörű eseményre!
Arthur Sterling nem válaszolt.
Lépett kettőt előre, teljesen megkerülve a döbbent menedzsernőt, egyenesen a kopott flanelzakót és tiszta inget viselő idős ember elé járult. A férfi mélyen, tiszteletteljesen meghajolt, és két kézzel nyújtotta előre a bőr iratrendezőt.
– Jó estét kívánok, Mr. Vance – mondta Sterling olyan tisztán és hangosan, hogy a terem legtávolabbi sarkában álló vezérigazgató-helyettesnek is kiesett a kezéből a pezsgőspohár. – Örülök, hogy eljött. Minden papírt az utasításai szerint készítettem elő.
A teremben a zsongás egyetlen másodperc alatt fulladt síri csendbe.
Sloane álla leesett. A szája némán nyílt és csukódott, mint a partra vetett halé.
– M-Mr. Vance? – dadogta a nő, és a vér lassan kiszökött az arcából. – Ez a férfi… nem lehet… Ő egy senki! Egy öreg koldus!
Ezra lassan felemelte a tekintetét. A szemeiben nem volt harag, sem düh. Csak az a végtelen, hűvös méltóság ült bennük, amit az ember akkor érez, amikor egy hosszú, küzdelmes élet után végleg rendet tesz a maga körül hagyott világban.
– Ezra Vance vagyok, Miss Whitaker – mondta az öregember csendesen, de a szavai úgy koppantak a márványpadlón, mint a nehéz bronzharang nyelve. – És amikor egy héttel ezelőtt megkérdeztem magától, hogy mióta foglalja el ezt az épületet ez a divatüzlet, nem véletlenül kérdeztem.
Ezra körbemutatott a boltíves mennyezeten, a tölgyfa lambériákon és a homlokzati hatalmas üvegablakokon.
