– Csak egy ruhát akartam látni a kirakatból – szakította félbe Ezra, és a tekintete most először vált szomorúvá. – Az ötvenedik házassági évfordulónk lett volna a múlt héten. Ruth négy hónapja ment el. A kirakatban álló kék ruha vonala, a szabása, a gallér hajtása pontosan olyan volt, mint amit Ruth viselt azon a napon, amikor 1976-ban megnyitottuk ezt az üzletet. Csak meg akartam érinteni az anyagot. Meg akartam venni, hogy a székére tehessem az évfordulónk estéjén. Ön nemcsak megtagadta, hogy kiszolgáljon. Ön megalázott. És ami még rosszabb: tönkretette annak az egyetlen embernek a megélhetését, aki emberszámba vett engem az ön üzletében.
Ezra ekkor oldalra lépett, és kinyújtotta a karját Nia felé.
Nia eddig csendben, lehajtott fejjel állt mögötte. De ahogy Ezra intett neki, a fiatal lány lassan kibontotta a fekete szövetzsákot, amit a kezében tartott, és kiemelte belőle a kész művet.
Egy kék selyemruha volt.
Nem az a tucatnyi, gépileg varrt poliészter darab, ami a bolt polcain lógott tízezer dolláros árcédulákkal. Ez valódi, tiszta hernyóselyemből készült. A varrások olyan láthatatlanok, olyan finomak és mesteriek voltak, mintha egyetlen ecsetvonással rajzolták volna meg az anyagot. A gallér belső szélén, aprólékos kézi hímzéssel, apró arany betűkkel ez állt: „Ruth Vance – 1976. Az örök szerelemnek.”
A divatház kreatív igazgatója közelebb lépett. Az ujjai reszketve érintették meg a selymet.
– Te jó ég… – suttogta a szakember. – Ez… ez az eredeti Vance-szabásvonal. A kézi franciaszegés, a lebegő derékvonal… Évtizedek óta nem láttam ilyen technikai tisztaságot. Ki készítette ezt?
– Nia készítette – mondta Ezra büszkén. – Miután Whitaker kisasszony gondoskodott róla, hogy az egész városban feketelistára tegyék, és egyetlen műhely se vegye fel varrónőnek, elhoztam neki Ruth eredeti mintakönyvét. Nia négy napon és négy éjszakán át dolgozott az én régi szabóasztalomon, a padláson. Nem kért pénzt érte. Csak meg akarta menteni egy halott asszony emlékét.
