– 1974-ben vettem meg ezt a telket. A feleségemmel, Ruth-tal a saját kezünkkel bontottuk le a régi raktárat, és építettük fel ezt a házat. Az alsó szinten volt a szabászatunk: a Vance & Co. Finomszövet Műhely. Itt állt a szabászasztalom, pontosan ott, ahol most az a túlméretezett kasszapult pöffeszkedik. Negyven évig öltöztettük a város legkülönbözőbb embereit: bírókat, dokkmunkásokat, varrónőket és művészeket. És Ruth mindig azt tanította nekem: az öltözet nem az ember értéke, csupán a burka. Aki a ruha alapján ítél meg egy belépőt, az soha nem értette meg a mesterséget.
Sloane keze reszketni kezdett. A tekintete kétségbeesetten tapadt az irattartóra, amit Sterling a kezében tartott.
– De… a fekete kártya… – nyögte ki a menedzsernő, a hangja elvékonyodott a rettegéstől. – Azt mondta a rendszer, hogy nincs limit… azt hittem, hamisítvány…
– Az a kártya, Miss Whitaker – szólt közbe Sterling jeges hangon –, a First National Bank legelső, limit nélküli magánügyféli kártyája volt ebben az államban. Mr. Vance harminc évig a bank felügyelőbizottságának elnöke volt. Amikor ön a biztonsági ollóval kettévágta azt a kártyát a pult felett, nemcsak a tulajdonosa bankját sértette meg, hanem egy olyan számlát próbált megrongálni, amelyből az ön teljes divatcégének háromszorosát meg lehetne vásárolni készpénzben.
A vezérigazgató és a regionális vezetők azonnal közelebb léptek. Az egyik idősebb férfi, a divatház elnöke, elszörnyedve nézett Sloane-ra.
– Mit tett, Whitaker?! – kérdezte fojtott hangon a cégvezető. – Ön kidobta az épület tulajdonosát? Kávét öntött a zakójára?!
– Én… nem tudtam! – sikoltotta Sloane, és a szemei megteltek a pánik könnyeivel. – Nem mondta meg a nevét! Csak egy ruhát akart látni a kirakatból, és úgy nézett ki, mint egy…
