Sloane Whitaker összeomlott. A falnak támaszkodva zokogott, a kezébe temetve az arcát, miközben a cég vezetői egymás után fordultak el tőle, tudva, hogy a karrierje ebben az iparágban örökre véget ért. Senki sem nézett rá. Senki sem nyújtott neki kezet.
Ezra odalépett Niához, átkarolta a fiatal lány vállát, és a kék ruhát óvatosan a karjára fektette.
– Gyere, kislányom – mondta halkan az öregember. – Menjünk vacsorázni. Ma este a feleségem a legfinomabb asztalnál vár minket.
Megfordultak, és lassú, méltóságteljes léptekkel kisétáltak az üvegajtón az őszi, hűvös estébe.
A város fényei megcsillantak a kék selymen, a háttérben pedig az öreg épület – a szabászat, a szerelem és az emberség emlékműve – úgy állt a sarkon, mintha végre hosszú, sötét álomból ébredt volna fel.
