1. fejezet: Tekintetek a csarnok árnyékában
Aznap reggel a város felett finom, ezüstös felhőtakaró lebegett, és a kora reggeli napsugarak áttörtek az egyetem ősi fáinak lombjain. Az egyetem főépületének díszterme zsúfolásig megtelt. Elérkezett a diplomaosztó ceremónia napja – az a pillanat, amelyre hallgatók százai készültek keményen négy hosszú éven át. Az ünnepi forgatagban nevetés, sietős léptek zaja és friss virágok illata keveredett az új talárok jellegzetes illatával.
A hatalmas terem egyik legh hátsó sorában ült csendben Bea Marie Ramos.
Mellkasához szorítva egy törékeny, mindössze három hónapos kislányt tartott. A gyermek meleg, mélybordó takaróba volt bugyolálva, békésen aludt, és időnként apróit cuppantott álmában. Bea óvatosan, kissé remegő ujjakkal igazította meg a finom anyagot, hogy a mennyezeti csillárok éles fénye ne vakítsa el a kicsi arcát.
Bea körül teljesen más világ uralkodott. A szaktársai népes csoportokban ünnepeltek, örömteli fotókat készítettek a szüleikkel, testvéreikkel és barátaikkal. Szinte mindenki hozott magával egy csokor ragyogó napraforgót, plüssmacit vagy gondosan becsomagolt ajándékot.
Bea azonban teljesen egyedül volt.
Nem állt mellette senki, aki megszorította volna a kezét, vagy gratulált volna neki. Ez a magány, mint egy láthatatlan fal, elválasztotta őt a teremben uralkodó kitörő örömtől. Ám nem is a magány fájdalma volt a legnehezebb, hanem a körülötte lévő tekintetek súlya.
Kezdetben csak kíváncsi, futó pillantások voltak. Ám ahogy az emberek észrevették, hogy a fekete talárt viselő fiatal nő egy csecsemővel a karjában ül, és senki sem kíséri, a pillantások megváltoztak: gúnyossá, hideggé és előítéletessé váltak.
— Tényleg babával jött a diplomaosztóra? — suttogta egy elegáns ruhába öltözött nő a szomszédjának.
— Micsoda szégyen — válaszolta a férfi mímelt gúnnyal. — Biztosan nincs senki, aki vigyázzon rá. Úgy hallottam, árva, és most a gyereke is apa nélkül nő fel.
