— Bea Marie Ramos!
A műsorvezető dörgő hangja betöltötte a termet, kiszakítva Beát a fájó emlékekből.
— Pedagógia szak, Summa Cum Laude minősítés!
A teremben halk, gyér taps indult meg, de szinte azonnal el is halt.
Bea mély levegőt vett, szívverése az egekbe szökött. Lassan felállott, karjában az alvó kislányával. Ahogy kilépett a széksorok közül a középső folyosóra, a csarnok összes tekintete rá szegeződött.
A fojtott suttogás futótűzként terjedt végig a sorokon.
— Komolyan felviszi a gyereket a színpadra?
— Milyen kiábrándító…
— Biztosan csak a gyerek miatt kapott jó jegyeket, sajnálták…
Bea minden egyes lépése ólomnehéz volt a vörös szőnyegen. Az arca égett a szégyentől. A gúnyos mosolyok és a megvető pillantások kereszttüzében legszívesebben megfordult volna, hogy kifusson a világból.
Ebben a pillanatban a karjában lévő kisbaba megmozdult. Apró, puha kacsója kinyúlt a bordó takaróból, és gyengéden hozzáért Bea állához. Ez a pici érintés mint egy meleg áramütés járta át a testét, és felébresztette benne a bátorságot.
Nem tettem semmi rosszat, mondta magában Bea. Becsületesen megdolgoztam minden egyes jegyért. Jogom van itt lenni.
Felemelte a fejét, és lépkedett tovább. Ám amikor alig pár lépésre volt a színpad lépcsőjétől, az első sorban ülő elegáns nő hangosan, mindenki által hallhatóan így szólt:
— A te korodban a jövődre kellene gondolnod, nem pedig egy csecsemőt mutogatni a diplomaosztón!
Néhányan elfojtott nevetéssel válaszoltak. Bea megtorpant, szemeit elöntötték a könnyek. Összeszorította a száját, hogy elfojtsa a törő zokogást.
3. fejezet: A rektor szavai
Bea rálépett a színpad első fokára. Fent az egyetem vezetősége és a rektor – egy idős, ősz hajú, de tekintetében mély bölcsességet és szigorú jóságot hordozó férfi – várt rá.
A rektor látta a teremben uralkodó feszültséget, és hallotta a bántó megjegyzéseket. Lassan felemelte a kezét, csendet követelve.
Lépteivel a mikrofonhoz sétált. A teremben azonnal elhalt a morajlás.
