4. fejezet: Egy új élet kezdete
A rektor szavai után a csarnokban egy pillanatra megállt a levegő, majd elemi erővel robbant ki a tapsvihar.
A korábbi gúnyolódásnak és suttogásnak nyoma sem maradt. Az emberek – professzorok, hallgatók és a jelenlévő szülők – mind felálltak a helyükről. Az ünnepi csarnokot betöltötte a szűnni nem akaró, dörgő taps.
Bea nem bírta tovább: a visszatartott könnyek végre utat törtek maguknak, és végiggördültek az arcán, ráhullva a kislánya piros takarójára.
A rektor odalépett hozzá, átadta az aranyozott oklevelet, majd gyengéden megérintette a kisbaba apró kezét.
— Nem egyedül jöttél ma ide, Bea — mondta a rektor halkabb, de a mikrofonon keresztül mégis tisztán hallható hangon. — A kislányoddal jöttél, aki veled volt a legnehezebb pillanatokban is. Ez a győzelem mindkettőtöké.
Bea mélyen meghajolt: — Köszönöm… Köszönöm szépen, Reaktor úr…
— Nincs mit megköszönnöd, fiam. Te magad küzdöttél meg mindenért. Emeld fel a fejed, mert a jövő a tiétek.
Bea magához szorította a kislányát, és ránézett. A csöppség ekkor nyitotta ki a szemét, és kíváncsian nézett az édesanyjára. A sok szenvedés és félelem után Bea arcán végre felragyogott egy tiszta, boldog mosoly.
Tudta, hogy a kihívásoknak még nincs vége, de azt is tudta, hogy többé soha nem kell félnie a világ bántó ítéleteitől. Mert bebizonyította: a szeretet és a kitartás ereje minden akadályt legyőz, és a legmélyebb sötétségből is képes megteremteni a remény fényét.
