Amennyire csak emlékszem, az orrom mindig is könnyű célpontja volt mások kegyetlenségének.

Még iskolába jártam, amikor elkezdődött.

“Vigyázz, itt van a csőr!” – kiabáltak a fiúk, amikor beléptem az osztályterembe.

A lányok boszorkányrajzokat csúsztattak az asztalomra. Egyszer valaki a lányok öltözőjében a tükör túloldalára írt:

“Claire, egyetlen fiú sem fog szeretni téged.”

Végül megtanultam úgy tenni, mintha nem hallanám őket.

Megtanítottam magam, hogy csak egy bizonyos szögből pózoljak, enyhén elfordítsam a fejem, amikor beszélek, és kerüljek a kirakatokat, hogy ne lássam meg véletlenül a tükörképemet.

Aztán Daniel lépett be az életembe.

Ő volt az első férfi, aki hosszú ideig közvetlenül az arcomba tudott nézni anélkül, hogy elfordult volna.

“Gyönyörű vagy,” mondta nekem újra és újra. “Semmi orodnak nincs semmi változtatásra magadban.”

Összeházasodtunk, és nyolc évet töltöttünk együtt. Daniel soha nem viccelt a megjelenésemmel, és soha nem bátorított, hogy bújjak el, amikor valaki elővett egy kamerát.

Mégis, a gyerekkori hangok soha nem tűntek el igazán.

Amikor a kollégáim csoportképet javasoltak, gyakran találtam ki egy kifogást, hogy elhagyjam, mondván, rosszul érzem magam.

Néha, éjszaka közepén, felkeltem az ágyból, a tükör előtt álltam, és az arcom egy részét az ujjaimmal takartam be. Aztán elképzelném, milyen lehetnék kisebb, egyenesebb orral.

Évekig titokban gyűjtöttem pénzt plasztikai műtétre.

Amikor végre eleget félretettem és lefoglaltam a beavatkozást, Daniel egészen másképp reagált, mint amire számítottam.

“Claire, teljesen biztos vagy benne, hogy ezt akarod?” kérdezte, szorosan fogva a kezem.

“Igen. Magamért csinálom.”

Hosszan csendben bámult engem, mielőtt végül bólintott.

Maga a művelet zökkenőmentesen ment.

Amikor felébredtem az altatásból, az arcom erősen megduzzadt, az orrom pedig vastag kötés alatt volt. Dr. Collins előre figyelmeztetett, hogy heteken át nem tudom megítélni a végső eredményt.

Daniel hazavitt a rendelőből.

Szinte az egész úton nem szólt semmit. Az egyik kezem a kormányon maradt, míg a másik időnként átnyúlt, és megszorította az ujjaimat.